Arrabona - Múzeumi közlemények 36/1-2. - Ajánlva a hetven éves Dr. Domonkos Ottónak (Győr, 1998)

Pethő Mária (Szolnok): Győr-Moson-Sopron megye XX. századi népi táplálkozásának rövid jellemzése

megromlott borból borecetet nyertek. Az ecetágyat a befőttes üvegben 1/3 borból, 1/3 vízből és 1/3 háztartási ecetből állították össze, majd 20-25 C fokon tartották. A keletkező ecetet 10-14 naponként szívták le. A nyírvizet már csak a Repce menti öregek emlegették, amelyet tavasszal a fa megvágásakor a ,,köpőcébe" fogtak fel . 2.5. Gyűjtögetéssel szerzett nyersanyagok A vízjárta területeken az ártéri erdők, az évente egyszer-kétszer elöntött földek bőven adták kincseiket az ún. mezzé] embernek, aki gyűjtögetésből élt. Összegyűjtötték a galagonyát (Crataegus oxyacantha), a földiszedret (Rubus caesius), a csipkebogyót (Rosa canina), a somot (Cornus mas), a kökényt (Prunus spinosa), az eperfa termését (Morus alba és nigra), a bodzát (Sambucus nigra), a gyalogbodzát (Sambucus ebulus), valamint a papsajt (Malva neglecta) termését. Nemcsak nyersen fogyasztották ezeket, hanem lekvárt, szörpöt, esetleg bort is készítettek belőle. Ladikról felszedték a súlyom (Trapa natans) termését és kikaparták a gyékény (Typha latifolia) gumóját kellemes ízük miatt. A komló (Humulus lupulus) virágját a sütnivaló készítéséhez és sörfőzéshez szedték le. Az Alpokhoz közel eső területeken az előbb felsoroltak mellett az erdőben áfonyát (Vaccinium myrtillus), gesztenyét (Castanea sativa) és mogyorót (Corylus avellana) is gyűjtöttek. Ezeket a terméseket elsősorban édességek, sütemények készítésére használták fel. Kedvelt elfoglaltság volt a gombaszedés. A szigetközi legelőkön minden évszaknak megvolt a maga gombája. Ilyenek voltak a szentgyörgyi gomba (májusi pereszke, Tricholoma gambosum), a csirkegomba (csiperke, Agaricus sp.), a fűzfagomba, gévagomba (Grifola sulphurea), a borjúszájgomba, laskagomba (Pleurotus ostreatus) és a csopros gomba (tuskógomba, Armillariella mellea ). A Kisalföld nyugati részén másfajta gombákat gyűjtöttek, kivéve a csiperkegombát. Legkedveltebb a vargánya (Boletus sp.), az őzlábgomba (Lepiota sp.), a kenyérgomba (Lactarius volemus), a tölcsérgomba (Clitocybe mellea), a nyúlfülű, rókagomba (Cantharellus cibarius) és a galambica, galambgomba (Russula sp.). A gyógyfüvek gyűjtéséhez szakismeretre volt szükség, hiszen ezek mindegyike másmás betegség gyógyítására volt alkalmas. Gyűjtőjének nemcsak a szedés idejét kellett tudni, hanem tévedhetetlenül fel kellett ismerni a következő növényeket: szikfű (Matricaria chamomilla), hársfavirág (Tilia sp.), csollány, csihány (csalán, Utrica dioica), a szílesminta (fodormenta, Mentha longifolia), a mezei katáng (Cichorium intybus), az akácfavirág (Robinia pseudo-acacia), a csinrácsikó, meze] zsurló (Equisetum arvense), a sóslórum (vadsóska, Rumex sp.), a citromfű (Melissa officinalis), a fülbecsavarófű (kövirózsa, Sempervivum tectorum), a pemetefű (Marrubium vulgare), a tüdőfű (Agrinomia eupatoria) és az ürömfű (Artemisia absynthium). Valamikor a méhészkedés is a gyűjtögető életmódhoz tartozott. Legrégebbi formája az volt, hogy kilopták a mézet a vadméhek odújából, melyek a vadkörtefán vagy a tölgyfán voltak. Később az erdőben befogták a vadmihe rajokat, és odvas botlófüzekben, a köpüben tartották. Ezt követte a szalmából, sásból, majd a fűzfavesszőből font kas, amelyek már jobb megoldásnak bizonyultak. ARRABONA CKl 36/1-2.