Arrabona - Múzeumi közlemények 35/1-2. (Győr, 1997)
Tanulmányok - Selmeczi Kovács Attila: Xántus János és a Nemzeti Múzeum
Xántus indítványa kedvező visszhangra talált, s ahelyett, hogy hivatali egzisztenciájának megteremtésén fáradozna, máris újabb nagyszabású expedíciót indított, melynek során alig fél év alatt végigjárta az ország legnagyobb részét, két és félezer háziipari alkotást, népművészeti tárgyat gyűjtött össze. Ehhez Rómer Flóris a Felvidékről származó kisebb méretű anyaggal járult hozzá. Keresztül tudta vinni, hogy a lendületes tempóban összegyűjtött anyag még a bécsi világkiállítás előtt a hazai közönség elé kerüljön, megfelelő táji és tematikai tagolásban, szintén kétnyelvű katalógus kíséretében. A kiállítással sikerült elkápráztatnia a nemzeti felbuzdulásra fogékony fővárosi polgárságot. De még nagyobb fegyverténynek számított annak kieszközlése, hogy a külföldi eladásra szánt magyar gyűjtemény hazakerülhetett Bécsből, ugyan annak árán, hogy egyenesen az 1874-ben megnyitott Iparművészeti Múzeumban kapott elhelyezést, mint alapozó gyűjtemény. Majd ennek kiegészítésére a kelet-ázsiai anyagának is nagyobb részét át kellett engednie "örökös letétként". Nyilván nem gondolta, hogy az általa is szorgalmazott "kézműipari múzeum" ilyen hamar megvalósul, és főképpen a saját osztálya rovására. Miközben az egykori munkatárs és barát, Rómer Flóris által vezetett Iparművészeti Múzeum mindinkább felvirágzott, Xántus Ethnographiai Osztálya a Nemzeti Múzeum épületének egyik folyosóján rostokoló ládahalmazból állt, s amint írta "a minimumra leolvadt gyűjteményt fejleszteni sem lehetett, minthogy 1872-től 1887-ig egy krajczár rendes dotáczióm sem volt vételekre, ... sőt dolgozószobám, de még asztalom vagy székem se, tulajdonképpeni föladatom csakis arra szorítkozott, hogy egyelőre a meglevő gyűjteményeket a pusztulástól megóvjam, míg egy jobb financziális korszak bekövetkezik." Kénytelen volt belátni, hogy az a mérhetetlenül sok fáradozás és áldozat, amit a Nemzeti Múzeumért, de egyáltalán a nemzeti művelődésért tett, nemcsak a régi sérelmeket feledni nem tudó igazgató, hanem a művelt nagyközönség előtt is érdektelen, s a tetszhalálra ítélt, megcsonkított néprajzi gyűjteményt a favorizált Iparművészeti Múzeum árnyékában, támogatás hiányában hasztalanul kísérelné meg feltámasztani. Bizonyosan a legmélyebb csalódás váltotta ki belőle a teljes lemondást és beletörődést önmaga és gyűjteménye kilátástalan sorsába, melyet az Allattár részére önként vállalt könyvtároskodással igyekezett kompenzálni (vö. Melléklet). Xántus által a "tespedés és tengődés érájának" titulált másfél évtizedes állapotból elsőként egy bécsi kutató, Franz Heger zökkentette ki a gyűjteményt, aki 1886-ban azzal a céllal jelent meg a Nemzeti Múzeumban, hogy tanulmányozza Xántus borneoi anyagát. Pulszky Ferenc igazgató, aki addig semmibe sem vette az általa zsibvásárnak minősített gyűjteményt, meglepetve hallotta a külföldi kolléga elragadtatását az anyag páratlan értékéről, s röstelkedhetett a gyűjtemény mostoha elhelyezése miatt. A következő évtől már rendszeres - bár szerény - ellátmányt biztosított az osztály fejlesztésére. Lényegesen nagyobb hatású támogatást kapott Xántus a Magyarországi Néprajzi Társaságtól, amely az 1 889. évi alakuló közgyűlésén első és legfontosabb feladatául az önálló Néprajzi Múzeum megteremtését tűzte ki. Azonnal megalakították "a hazai ethnographiai múzeum ügyében kiküldött bizottságot", melynek elnökéül Xántus Ján ost, választották meg. A bizottság ténykedése parlamenti szintre emelte a Néprajzi Múzeum ügyét: Herman Ottó, de különösen Herrmann Antal mindent megmozgatott az önállósodás, a fejlesztés érdekében. A múzeumszervezés programját összekapcsolták a millenniumi kiállítással, azon indokkal, hogy "csak az ethnographiai színezet teheti a kiállítást minden ízében nemzetivé s csak a néprajz mutatja a tulajdonképpeni nemzeti kultúrát", vagyis konkrétan "a millennium legméltóbb megünneplése egy nagyszabású országos néprajzi kiállításnak külön ethnographiai múzeumban való megnyitása volARRABONA 35/1-2.
