Arrabona - Múzeumi közlemények 31-33. (Győr, 1994)
Ágh Zsófia: Isten zászlai
szerint való. Fontos, hogy utódunk akaratunknak megfelelően éljen, és fontos - talán a legfontosabb -, hogy hitünk szerint Istenünk közelében történjen mindez. A végrendelet mégsem a miénk igazán, hanem a túlélőké, de életünk így, az átadott gondolat, szokás és jelképes tárgy emlékén keresztül válhat ezer halálon át is folyamatossá. A paraszti élet fontos és szertartásos része a halálra való felkészülés, a szegényeknél éppen úgy, mint a módosabbaknál, ahol az örökösödési jogok tisztázása a vagyonelosztásból adódóan már lényeges kérdés. Az idősebb parasztasszonyok maguk és férjük számára is rendben tartják, "halálra való batyuba" teszik ruháikat, a szemfödélnek valót, halotti lepedőt, ravatalterítőt. Ugyanúgy előre gondoskodnak a sírjelnek, koporsónak való fáról, a temetés költségeiről, amit átalában könnyen pénzre váltható dolgokban, mint gabona, teszik félre. A végrendeletekre törvényi kötelezettség nem volt, tehát azt, hogy az emberek ezzel éltek-e vagy sem, és ha igen, milyen szokásszerű formában és milyen okból, mindezt a nép kultúrája, tudata és társas vagy egyéni érdeke hozta létre, formálta, hagyományozta. Sok2 szor azért, mert a jogi népszokás érvényesülésében nem bízhattak. A hagyománytisztelő községekben ugyanilyen ereje volt a gazda szóbeli rendelkezésének. Ilyenkor a halálra készülő nemcsak a keze alá tartozó ingatlan és ingó vagyonról rendelkezett, hanem a hagyományok, a morál, az utókor magaviselete, erkölcse felől is intést tett, s figyelmeztette őket Isten félelmére, ember becsülésére. Végrendeletre tehát csak ott volt feltétlen szükség, ahol a hagyományos jogszokások nem automatikusan biztosították a vagyon további generációkra szállását, mint például a nagycsaládrendszerben, ahol az öröklődés egyértelmű volt. A végrendelkező - akár szóban, akár írásban adta - testamentumát mindig "ép elmével, teljes magabízásában" tette, tanúk füle hallatára. A jegyző jelenlétében tett rendelkezés a gazdagabbak és a polgárosuló parasztok körében terjedt el. A végrendelkező utolsó kívánságával azontúl, hogy saját emlékét is elevenen akarja tartani, hozzátartozói, utódai jövőjét is biztosítani kívánja. Ezért a halott egyik alapvető joga, hogy ezt az akaratát teljesítsék. A hagyomány el is várja az élőktől a hagyatkozás betartasat, amit lehetőség szerint a legmesszebbmenőkig teljesítettek is a hátramaradottak. AXVTQ. század végén a nagykorúságot megért személynek mintegy 2-3 %-a tett írásbeli végrendeletet Magyarországon. Az ingatlanviszonyok stabilitását biztosító urbáriumok kettős hatásának eredménye a korábbiakhoz viszonyított növekedés, s ugyanezért a végrendeletek nyilvántartására és közmegőrzésére is törekedtek. Azokban a községekben, ahol a földesúr gyakorolta a magvaszakadtak örökségéhez fűződő jogát, a városokban és a nemesi községekben a végrendeletek száma nagyobb volt. ffl. A TESTAMENTUM ELEMZÉSE A fenti végrendelet Halásziban (Mosón megye) született, amely 1818-ban még mezőváros volt. A hagyatkozó német eredetű családból való, azonban biztosan magyar anyanyelvű, mivel a végrendeletek mindig az anyanyelven íródtak. Mosón megyében a XVIII. 334