Arrabona - Múzeumi közlemények 26-30. (Győr, 1991)

Tanulmányok, közlemények - Sabján Tibor: Adatok a kályhásmesterségről II. (Fruhmann Antal, Győr)

alsó talapzatból, a fölötte lévő felkaszniból (ez a tűztér), az e fölött lévő 100— 120 cm magas kályhából és a felső párkányból. A füst a tűztérből a két oldalsó rész oszlopaiban szállt fel, majd a felső párkányban egyesült ismét és a füstcsövön keresztül jutott a kéménybe. A kályháknak két típusa volt: a sima svéd, és a kaszlis svéd kályha. Ez utóbbinak az oszlopai között egy vízszintes összekötő elem is volt, amely fokozta a hőleadást. A svéd kályha füstjáratai tehát a csempék belsejében kerültek kialakításra. A belső füst járatok kialakításában mindig ugyanazt a rendszert használták. A kályhák rendszerezésének másik lehetséges módja nem az előállítás technológiájából indul ki, hanem formai jegyek alapján osztályoz. Zsákkályhának a teljesen egyenes alakú kályhákat hívják. Ez a forma az 1910-es években jött divatba. Régebbi múlttal rendelkeznek a középpárkányos kályhák, melyeknek felső része keskenyebb, mint az alsó. A két rész között van a középpárkány, amelyről ez a kályhaforma a nevét kapta. Alaprajzuk alapján lehetnek a kályhák négyzetesek, hengeresek és sokszögletesek. Ez utóbbiak közül a leggyakoribb az ötsarkos kályha, melyet a szoba sarkába építettek fel, helyet takarítva meg. A majolikakályha gyártását a Magyary-műhely kezdte el elsőnek a Dunántúlon. A majolikakályha jellemzője, hogy ugyanazon a csempén több színt alkalmaznak egyszerre. Ezt többszöri égetéssel érték el. Elsőre nyersen égették ki a csempéket, majd Meissenből hozott mázzal megfestették a mintázatát. Ezután ismét kiégették a kályhát, amelynek máza ekkor még matt volt. A harmadik égetés előtt átlátszó flittermázzal vonták be a csempéket. Ez a mázazás adta meg a kályha végleges színét és csillogását. A kályhák mellett JcandaZZókészítéssel is foglalkoztak a nagyobb manufaktúrák. A kandalló csempékből összeállított nyitott tüzelőberendezés volt, amely belső füst járattal nem rendelkezett. Divatja a múlt századból húzódott át a 20. század első évtizedeibe. A kandallós fűtés nem volt gazdaságos, a tűzre nagyobb fahasábokat kellett rakni. A kandalló előnyös tulajdonságainak megtartására, de faigényességének a csökkentésére hozták létre a kályha-kandallót. Divatja a 20-as, 30-as évek közötti 4—5 éves periódusra korlátozódott. A kályha-kandallónak nem volt ajtaja, ezért fűtésekor vigyázni kellett, mert könnyen visszavágta a füstöt. Három részbe fűrészelt hasábfákkal fűtötték, ezért a fahiányos években felhagytak építésükkel. A győri kályhások foglalkoztak takaréktűzhely, sparhelt építésével is. Volt a tűzhelynek téglából készített és tapasztott, de volt csempézett változata is. A csempeborítást rendszerint kályhacsempéből készítették, de előfordult, hogy a tűzhelyet falicsempével burkolták. A sparheltnek két típusát használták: az asztaltűzhelynek a sütője az alsó részben volt, míg a vállastűzhely megemelt sütővel készült. A hordozható, teljesen vastűzhelyek a 30-as években terjedtek el. A sparhelt rakásának lényege az volt, hogy hátul a fenék és a platni (főzőlap) között a távolság nem lehetett több, mint 5 centiméter. A környező falvakban használatos banyakemencét csak ritkán készítették kályhások. A kemence talapzatát téglából falazták fel, magát a kemencét vályogból vagy mórból (szárított, égetetlen tégla) készítették. A fal mellett kisebb részt hagytak, ennek a neve kuckó volt, ahova a rendetlenkedő gyerekeket parancsolták. A kemencét a konyhai szabadkémény alól fűtötték, belseje üres volt. 167