Arrabona - Múzeumi közlemények 19-20. (Győr, 1977-1978)

Éry K.: Skelettenfunde von landnehmenden Ungarn aus Szakony - Éry K.: Data about skeletal finds of Hungarian conquerors from Szakony

den évben két új konyhakötényt kapott a cégtől. (Maschanker László 52 éves, 1954. Zalaegerszeg, Mártírok útja 1/6.) A kistelki Perényi mester úgy emlékszik a vásározásra, hogy az cigányélet volt. Inas- és legénykorában néha hetekig az egymást követő vásárokat járták, egyik helyről a másikra. Ilyenkor az inasnak volt a legtöbb dolga, lótott-futott, mindenre felhasználták, de a fiatalnak tetszett ez a változatos, színes élet. Élmény volt a különböző vidékeken való vándorlás. Az inas feladata volt, hogy vigyázzon, szemmel tartsa a sátor előtt és körül tolongó sokadalmat, nehogy meglopják a mestert. (Juhász Antal: A kistelki kékfestő műhely. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1963. 114—115.) Vásáron a mester és a legény is festőingben árult, a vásározó asszonyok és leányok pedig kékfestő ruhát viseltek. A nagyobb műhelyek a tavaszi vásárra készített újabb, divatos mintákból varrattak ruhát az eladóknak, ezzel reklámozva az árut. A vevők sok helyen megdörzsölték a kelmét, hogy fog-e, mert csak az az igazi indigóval festett, nem pedig a gyári áru. Szívesen vették, ha maga a mester vagy legény árult a sátorban, indigótól kék kézzel mérte az anyagokat. — A sümegi Müller kereskedő, aki fiatalon maga is kékfestő volt, kérte egyszer a keszthelyi Varga Bertalant, hogy a Bertalan-napi vásárra menjen át. Vitt harminc vég köténynekvalót, nem győzte mérni. A falusiak „bolondultak", hogy festősegéd van a sátorban, az mér. Előzőleg a kezét is belemártotta a kupába, hogy mestersége jobban szembetűnő legyen, el is adott mindent. (Varga Bertalan 83 éves, 1957. Keszthely, Helikon u. 16.) A vásári árut szépen összehajtogatva rakták ládákba. A nagyobbak trapéz alakú oldalaikkal pontosan illeszkedtek a ferde kocsioldalak közé, ezekbe került a végáru. A nagyobb műhelyek külön ládákat készíttettek a kendők számára, keskeny, alacsony változatban. Igen ügyeltek arra, hogy a szépen mángorolt áru ne törjön meg csomagolás, szállítás közben, fontos volt, hogy mutasson a sátorban. A sátrakat általában háttal a napnak állítják fel napjainkban is. Ugyanis, ha a nap belesüt a sátorba, akkor jobban előtűnnek az indigóban festett vásznakon az egyenetlenségek. A festőt nagyon kedvelő vidékek vásári központjaiban sokszor 2—3 vármegye 10—12 mestere is összetalálkozott. Ilyenkor igyekeztek ellesni egymás titkait, „lelopták" a divatos mintákat, azokat vagy maguk, vagy mintakészítővel elkészítették, így próbálták a vevőkört magukhoz csábítani. Hangos szóval reklámozni sohasem volt szabad, ez méltatlan lett volna a szakmára nézve. Ahol sokan verődtek össze egy vásáron, akár egész sort alkottak, ott szokás volt délben csengetni. Mindenki letette az ollót, megszűnt az árusítás, ebédszünetet tartottak. Megfigyelték, hogy egyes községekben divatalakító személyek voltak, amit az vásárolt a sátornál, a többi is mind abból vett. Ezek az asszonyok rendszerint jobb módúak voltak, gyakrabban vásároltak, változatosabb mintázatú volt a viseletük. „Az 1920-as években jött a festők között a vásárokon való osztozás. Megegyeztek a vidékekben, ki melyiket látogatja és így okosan is nem kellett anynyit vándorolni, az áru választék is kisebb lett és nem utolsó sorban konkurrencia hiányában jobb forgalmat és jobb árakat is el lehetett érni kölcsönösen." (Kulcsár Károly kékfestő pályamunkája. Néprajzi Múzeum. EA. P. 207/1960.) A kialakult 30—50 km sugarú körzetek szélein, ill. a nagyobb városok vásárain találkoztak össze a szomszédos műhelyek mesterei. 185