Arrabona - Múzeumi közlemények 19-20. (Győr, 1977-1978)

Dóka K.: A Rába felmérése a XIX. század első felében

gazdaság fejlesztését a mezővárosok lakosai, a falvak jobbágyai és a területen élő földesurak számára egyaránt fontossá tették. Az ártér hasznosításának — az ország déli területein sokáig élő formái — itt sokkal kisebb szerepet kaptak. A szántóföldek már a XVIII. század végén megközelítették a folyó partját. A leírások több község esetében jelentős gabona-, kender-, dohánytermelésről, Vas megyében erdőgazdálkodásról és juhtenyésztésről számolnak be.

20 Néhány helyen még volt nádas, sőt egyes községek rendelkeztek ártéri erdővel is (pl. Szentmiklósfa, Kecskéd, Árpás, Beled, Vica, Mihályi). A folyó partját másutt rétként vagy legelőként hasznosították. Szentpéter, Marcaltő, Kapuvár, Várkesző határában a szántók a folyó mellett feküdtek. A XIX. század elején meginduló mezőgazdasági fejlődésnek a gabonakonjunktúra adott kezdeti lendületet. A Rába menti falvak mezőgazdasága még inkább differenciálódott. Az alsó folyószakasz mellett épült községek fejlődését a gyakori elöntés erősen korlátozta. Gyirmót, Rábapatona, Mérges, Rábaszentmihály, Rábacsécsény, Mórichida, Koroncó területén a határ jelentős része homokos, néhol szikes volt. Fő termények a gabonafélék: elsősorban a rozs.

21 Vas megye teraszos völgyeiben kertgazdálkodással, gyümölcs-, dohány-, szőlőtermeléssel, ló- és juhtenyésztéssel találkozunk (Sárvár, Paty, Rábafüzes, Csákány).

22 A leggazdagabb terület a Rábaköz volt. Az öntésföld a búzatermelés mellett rozs, árpa, zab, kukorica, dohány, burgonya, komló, lóhere, lucerna, repce, bükköny termelésére is lehetőséget adott. A gyümölcs itt még kevéssé hódított tért. A leggazdagabb községek Rábacsanak, Szany, Rábasebes, Árpás, Bodonhely voltak.

23 A gabonatermelés növekedése a malomipar fellendülését hozta magával. A Rába esésének hasznosítására már a XVIII. század második felében sok malom épült. Számuk a gabonakunjunktúra befejeződése után tovább emelkedett. A megtermelt gabonára ekkor már nehezen találtak vevőt, így azt a helyszínen kellett feldolgozni. A malomipar Vas, Győr, Sopron megye uradalmai és községei számára egyaránt jövedelmet biztosított. Az ingadozó vízjárás miatt az egyre inkább szétterülő mederben nem volt mindig elegendő víz. Ezen úgy segítettek, hogy a malomgátakat magasra emelték, a folyó teljes szélességét átfogva velük. A vízhiány a Kis-Rábánál volt gyakori.

24 A folyó mellett élő lakosság állandó harcot folytatott az árvíz ellen. A víz elleni védekezés és annak hasznosítására való törekvés sokszor ellentétbe került egymással. A védekezésnek a Rába vidékén több módja volt ismeretes. Egészen primitív forma volt az, amikor a folyó vizét a belőle kiszakadó ereken keresztül más területre engedték, vagy vezették át. Ilyen szerepet játszott a Rába mellett az Ásvány-árok, a Rábcánál a Linkó-ér, vagy a Lórét ere. Az erekbe benyomuló víz a szomszédos területeken elöntéseket eredményezett, ami az ottani lakosság ellenállását váltotta ki, és ők az ér elzárásával igyekeztek a vizet eredeti helyére visszaszorítani.

25 A helyi lakosok a folyó partján primitív árvédelmi töltést, vagy legalább partbiztosítást létesítettek. Ennek több fajtája volt ismeretes. Legegyszerűbb mód az volt, hogy a parton bükkfákat ültettek az árhullámok megfékezése érdekében.

26 Az alsó szakaszon a folyó két partján kezdetleges párhuzamművekkel védekeztek a víz ellen. A Rába veszélyesebb pontjain sarkantyúszerű védművek épültek földből és kövekből. Ilyen volt Sopron megyében a Rába-torok és Kecskéd melletti területen. A gátak építéséhez sok esetben rőzsét is használtak. A rőzséből, földből épült védműveket eszteróknak nevezték. Azokon a területeken, ahol a közelben erdő volt, a parton facölöpöket vertek le, amelyek 348