Arrabona - Múzeumi közlemények 19-20. (Győr, 1977-1978)

Éry K.: Skelettenfunde von landnehmenden Ungarn aus Szakony - Éry K.: Data about skeletal finds of Hungarian conquerors from Szakony

Sellye (1963. Kasznár Ilona 50 éves. Fürdő u. 1.) Édesapja, Kasznár István, 1889-ben ment inasnak Pécsre Lohr Ignáchoz, 1892-ben szabadult fel. Hat évig segédként dolgozott Pápán, Veszprémben, Zentán, Fehérváron, Pakson. Ha nem volt máshol munkája, akkor mindig visszatért tanítómesteréhez, ül. annak özvegyéhez Pécsre. 1899-ben Lohrné műhelyét vette meg, azzal rendezte be első műhelyét Sellyén. Ott már működött Pontyos József, akinek az apja is kékfestő volt. Pontyos 1919-ben bekövetkezett halála után Kasznár egyedül maradt a szakmában. Űj műhelyt 1911-ben épített a mester két kupával, inast sohasem tartott. Mindig váltómunkát végzett hozott anyagra. Igaz ugyan, 1927-ben üzletet is nyitott a házában, de csak elvétve festett 4—5 vég molinót eladásra. Helyi vásárra sem jártak, főleg hozott házivásznat, gyári kelméket vállalt átfestésre. A kelmefestést az első háború után vezette be, így a meleg eljárású festésben tapasztalt lett. Hozott anyagra sok abroszt és kendőt készítettek magyaroknak és horvátoknak egyaránt. Indigóval festett kék alapon 2—3 fehér szegélyt is adtak az abrosznak. Készült azonban bordó alapra is nagy, rózsás, fehér mintával házivászon asztalterítő. — Néha vászonban számolták el a festést az asszonyok, ha nem volt pénzük. A magyaroknál inkább a fehér mintás ruhaanyagok voltak használatosak, de „kétszerkéket" is viseltek. — A horvátoknál a „mosóvirágos" zöld, sárga mintás kelmék 1940-es évekig voltak általánosak. A „kivetkőzéskor" a pöttyös mintás ruhák jelentették a kezdetet. Magyarok és horvátok egyaránt festettek fekete és barna alapot, ezt megmintáztatták ruhaanyagnak fehér olajnyomással. Ágyneműt kb. 1936-ig festettek. Párnahuzatnak nagy rózsás és csíkos minta volt szokásos. Dunyhahuzatnak 5—6-féle minta fordult elő leggyakrabban. Kész inget is vállaltak mintázásra, bár elég sok vesződség volt vele, mert várni kellett, míg megszáradt az eleje, és csak utána lehetett mintázni a hátát. Külön festették a kész ingeket — ráfra akasztva. Olajtarkázás 1944-ig volt gyakorlatban, 1945 után a rossz minőségű „firnejsz" miatt kellett abbahagyni. Különleges volt a horvátok kétkendős köténye. Ugyanis két kendőt összevarrtak, körülszegték csipkével. Fehér alapon színes mintát nyomattak, az aljára piros-kék-zöld szalagot varrtak. Ha megunták, vagy kifakult, vagy kiöregedtek belőle, akkor hozták festetni feketére, és úgy mintáztatták sárga, zöld, fehér olajjal, esetleg pirossárga közepeléssel. Ezeket a kötényeket ráncra szedték vagy korcba fogták. (1. fotó.) A festés utáni simítást ún. kézimángorlóval végezték. Ez egy, a mennyezeti gerendához erősített rugalmas rúdhoz kapcsolódó kar, melynek alsó végére arasznyi átmérőjű, háromujjnyi széles vaskerék van rögzítve. Az alatta elhelyezett asztal lapjára terítették a simítandó vásznat, ezen gördítették föl-le a vaskereket, mely a nagyobb gyűrődéseket eltüntette. Korábban a szerkezet csak kendők fényezésére volt alkalmas, ui. a rúd végébe külön erre a célra gyártott achátkő volt befoglalva, ezt azonban a változott munka szükségtelenné tette. Azonos szerkezettel dolgoztak Bonyhádon, Siklóson is, de a XIX. században több más műhelyben is ismert volt ez a szerszám. (Lásd: D. O.: Kenderfényező a kékfestőiparban. Technikatörténeti Szemle 1964. 263—267.) A műhely vonzáskörzete nagyobbrészt horvát községekre terjedt ki, 10—11 206