Arrabona - Múzeumi közlemények 19-20. (Győr, 1977-1978)

Éry K.: Skelettenfunde von landnehmenden Ungarn aus Szakony - Éry K.: Data about skeletal finds of Hungarian conquerors from Szakony

A vásári körzet nagysága a műhely termelőkapacitásától, illetve a környező városokban, falvakban működő kékfestők versenyképességétől függött. A nagyobb műhelyek saját megyéjük határait is túllépték már a múlt században is. A céhes világ hagyománya azonban tovább élt a kibontakozó kapitalista termelés időszakában is. A helyi mesternek volt előnye a vásárban. Az egyébként is kiváltságosán kezelt kékfestők a vásár legjobb helyét kapták, a bemenő forgalom ezekbe a sátrakba botlott legelőször. A régi szokás szerint a mesterré válás, később az iparigazolvány dátuma alapján sorakoztak a mesterek a helységen belül. Ezek után következhettek csak a más megyebeliek azonos rangsorolás szerint. A más megyeiek sorrendjét a helyi közigazgatás szabta meg. Voltak hagyományos sátorhelyek is, melyeket illett tiszteletben tartani. A nagyobb vásárközpontokban állandó bódéjuk is volt az erősebb műhelyeknek. A vásári sátor 5—6 méter hosszú volt, amiben 5—6 eladó is dolgozott. Általában kék ponyvát vagy vásznat használtak a sátor fedésére. A sátor kirakodópultjának elejét sokszor a teljes hosszban végigfutó cégfelirat díszítette, reklámozta a mestert név szerint. A kisebb sátrak 3—4 méteresek voltak. A háború utáni csökkent termelés, másrészt az adótól való félelem a nagy sátrakat összezsugorította. Több helyen az 5—6 méteresből csak kétméteres maradt használatban. A vásározás a fiataloknak élményt, az időseknek már inkább csak fáradságot jelentett. De nem is volt veszélytelen a 20—30, vagy éppen 50 kilométeres kocsizás erdőn-mezőn keresztül a sötét hajnali vagy késő esti órákban. A tiszakécskei Kovács Miklós nagyapja 1880 körül volt segéd Győrben. A vásárra erdőn keresztül vezetett az út, nem volt nagy a közbiztonság. A mester a kocsin ülő segédeknek, de még a vásározó leányoknak is kiosztotta a szivart, mondván: „ ... ha nem szívjátok, hát fújjátok, hadd lássák, mennyi férfi van a kocsin." Gyakran előfordult még ebben az időben, hogy kifosztották a vásáros kocsit. (Kovács Miklós 59 éves, 1963.) A soproni Zamostny János kelmefestő kékfestő nagyapjától hallotta, aki vásározáskor felelős volt a rakományért: A kocsi aljába hosszú deszkákat fektettek, erre rakták a vásározóládákat. Menet közben a kiálló deszkavégek állandóan mozogtak, ezzel akadályozták meg, hogy hátulról felmásszon valaki a kocsira és megtámadja az elöl ülőket. Nagy volt hazafelé az izgalom a sok pénzzel, az egyfelé indulók összevárták egymást, így nem kellett tartani a támadástól. Az is előfordult, hogy a sopronkőhidai völgyben olyan hófúvás temette be a kocsikat, hogy három napba telt, mire kiszabadultak. Egymás között utat vájtak, és úgy melegedtek, hogy csutakolták a lovakat, azok se fáztak. Jött aztán segítség, kiásták őket a hóból. (Zamostny János 47 éves, 1952. Sopron, Üjteleki u. 10.) A dunaföldvári Velisné apósától hallotta, hogy fiatalabb korában, amikor többen is a hajósi vásárra mentek, az egyik mester kocsijáról a hátsó ládát ellopták. Amikor észrevették, a tolvajok után eredtek. Azok ijedtükben az egyik tanya kútjába dobták zsákmányukat. Kihúzták ugyan, de teljesen elázott az áru, újra kellett dolgozni az egészet. A károsult mester már nem is ment tovább, hanem visszafordult. (Velis Béláné 57 éves, 1963. Dunaföldvár, Duna u. 6.) Előfordult egyszer, még az első világháború előtt, a zalaegerszegi Schütz Számival, mert csak így emlegették a „kékfestő király" cím mellett, hogy a szepetki vásár után az állomás várótermében elvesztette a teljes bevételt a kis táskával együtt, amit mindig a nyakába akasztva hordott. Megtalálta egy falusi, aki vevője volt, és bevitte Egerszegre az üzembe. Jutalmul élete végéig min184