Arrabona - Múzeumi közlemények 18. (Győr, 1976)

Timaffy L.: Történelmi mondák a Kisalföldön

borgatta űket senki, csak imádkoztak, meg halásztak egísz nap. Osztán vót még egy tudományuk. Tudták, hun köll keresni a Dunábul az aranyat. Mer akkor még sok arany vót itt a Dunába. Azt tartották rúla a rígiek, hogy az onnan van, amikor még az egísz Szigetköz Aranykert vót, annak is hittak, osztán aranyhajú tündérek vótak itt a szigeteken. Azoknak a haja hullott bele a vízbe, onnan van az arany. De osztán rossz lett a világ, nos a tündérek elkőtöztek máshová. De az arany azóta is ittmaradt a Dunába, csak most má alig lehet megtalálni. Elíg az hozzá, hogy így éldegélt itt a két remete magába, amíg egyszer egy csapat szegínylegíny rájuk nem talált. Sok ilyen szegíny ember kódorgott itt akkor a szigeteken, akiket zavartak a hitük miatt, vagy elszöktek az uraságtul. Ezek is ilyenek vótak. Szabódtak szípen a két remetének, hogy hadd maradjanak itt az erdőbe. Azok megszánták üköt, mer hát asszonyok, meg gyerekek is vótak vélük, osztán hideg ősz is vót má. Gunnyókat csinyátak, nos ott maradtak. Télen osztán, amikor befagyott a sok víz, fogdmegeket kűdött értük a hédervári uraság. Azok körülfogták az erdőt, nos el akarták hajtani üköt. De a két remete nem engedte ám! Mikor nem hasznát a szíp szó, farkasokat kűdtek rájuk. Mer azok tudtak ám a farkasoknak is parancsúni! Egy nagy anyafarkas őrözte a gunnyójukat és nem engedett a közelibe senkit se. Az csak elvonyította magát, há gyüttek ám a farkasok mindenfelül oszt egyenest neki a fogdmegeknek! Alig maradt írmagjuk is, úgy elintíztik űket! Attul kezdve nyugalmuk vót, osztán lassan falu lett az irtáson. A két remetét, úgy mondta még öregapám, illendően betemették a Dunába, nos a falut űrúluk azóta is Remetének híják. (Dunaremete, 1951.) Tatárárok Itt minálunk azt tartják az öregek, hogy Arak neve abból az árokból keletkezett, ami itt látható a határunkban és Tatárároknak hívják. Azt mondják, hogy amikor itt voltak nálunk a tatárok, akkor éppen itt a falunk helyin ütöttek tábort. Nagy víz volt akkor, olyan tavaszi jegesár. Megijedtek a tatárok, hogy őket is elönti a Duna. Hát összeterelték a szomszéd falukból az embereket, és egy nagy árkot ásattak velük a tábor körül. Az árok földjét fölkupacolták töltésnek a víz ellen. A Duna azért csak betört a töltésen át is és kimosta a tatárokat. Azóta a nagy ároknak csak a darabjai maradtak meg. A nép pedig ideköltözött, és így lett a falu az árok megett. Tatárároknak hívták és így lett belőle Arak. (Fazekas István, sz. 1921., Arak, 1967.) A víz alatti vadászatról Kelemen Viktor (sz. 1898.) cikolaszigeti pásztor mondta el a következőt: Bujtár koromba még annyi vót itt a vadréce, mint a fölhő, olyan sűrűn vótak, ha fölröpűtek. Amikor má meguntuk a halat, osztán ráíheztünk egy kis madárhúsra, elmentünk vadrécét fogni. A csatornákban, ahun csöndes a víz, oda szállnak le, ott szeretnek pihenni. Mink meg lebújtunk csöndben a víz alá. nádszálat fogtunk a szánkba, azon szíttuk a levegőt. Alájamentünk a récéknek, elkapkodtuk egynek a lábát, lehúztuk a víz alá, kitekertük a nyakát, nos má gyühetett is a másik, ötöt, hatot is összeszedtünk, osztán kigyüttünk a vízbül. A récék fölröpűtek, mink meg a gunnyóná bundába megsütöttük, amiket fog79