Arrabona - Múzeumi közlemények 17. (Győr, 1975)

Timaffy L.: Családi közösségtől a szocialista közösségig. II.

húsz-harminc kilométert is megtettek fejükön kosárral, vagy hátukon batyuval, karjukon szatyrokkal. A családok legfőbb közlekedési eszköze a kocsi, szekér s a vizeken a ladik volt. A könnyű magyar parasztkocsit használták legszívesebben, legtöbbször fonott kassal. Ezzel jártak a határba, a vásárokba, csak ritkán, sátoros ünnepeken „parádéba", látogatóba. Szekérnek akkor nevezték, ha ökrök húzták. Nem volt kisafája, amihez a lovak istrángját kötötték, hanem a rúd vége vasalt volt, ebbe akasztották járomszeggel az ökrök igáját. A módosaknak szépen faragott, festett, tükrös igájuk is volt. A szegény emberek tehenüket igázták. Egyes igával fogták szekér vagy eke elé. Az egyes igáknak több változatát ismerték a Kisalföldön. A homlokiga Ausztria felől terjedt el itt a nyugati végeken: a tehén homlokára erősített hajlított húzófa volt, két végén karikákkal az istráng számára. Cikolaszigeti zsellércsaládunk padlásán még találtam egyet belőle. Nyugatról származott a kumetjárom is, egyes faiga, alul csuklós lakattal nyithattákcsukhatták. Lipóti családunk őriz még egy ilyent. A magyar egyes iga pedig a kettes járom megf élezésével jött létre, s elnevezései is ugyanazok: főfa vagy nyakfa, alfa és a két béfa. Rábacsécsényi családunk ezt használta. A lovakat hámmal fogták be. A régi paraszthámok egyszerűek voltak, puha hátszíjjal, húzóval, rendszerint nyakló nélkül, a parasztkantárok pedig orrszíj és szemző nélküliek. A módosak díszesebb szerszámokat készíttettek maguknak, míg a Kisalföld nyugati szélein kumetos szerszámot is használtak a gazdák. A vízen ladikkal jártak. A jó mozgású, biztos járású, könnyű ladikot szerették, orrában a vágódzós-zaklannal az evező számára, farában a kormányossal. Szénát, fát, terményt is bátran ráraktak, csak ilyenkor vendégoldalt és keresztfát tettek rá úgy, mint a kocsira. Nagyobb terhet dereglyéken szállítottak, s a szélesebb ágakon kompok közlekedtek. A kisebb holtágakon, ereken fából vert bürük vezettek át. Családjaink egyéni életszakaszában nem sokat változott a közlekedés. Csökkentek s lassan elmúltak a hosszú gyaloglások, cipekedések. Városba, piacra már inkább kocsikon jártak. A szegények is megegyeztek a gazdákkal, és inkább fizettek a fuvarért. Az ökrös szekerek pedig egyre jobban háttérbe szorultak a lovas kocsik mellett. A hatalmas fejlődés a felszabadulás után következett be. Ennek alapja a társadalmi igény, szemlélet következtében a közlekedési eszközök tökéletesítése, az úthálózat korszerűsítése és a helyi autóbuszjáratok kialakítása volt. Ma már egyéni lovas kocsit, ökrös szekeret, igázott tehenet alig látni. Helyettük a határba vontatók járnak, teherautók szállítják piacra a terményt és autóbuszok kötik össze, s teszik könnyen elérhetővé a falvakat. Vajon a buszokon háztáji terményükkel piacra kényelmesen utazó menyecskék gondolnak-e arra, hogy anyáik milyen sok fáradsággal jutottak az eladott áru szerény jövedelméhez? d) A lakóházak tükrei mindig a bennük élő emberek társadalmi színvonalának. Ezért érdekes még egy kicsit elidőznünk a népi építkezés fejlődésénél. Szigetközi családjaink a múlt század végén sövényfalú, paticsházakban éltek, a kunszigeti vert falú, rangos nagy családi házban, a rábacsécsényi pedig vert falú, a vizek ellen dombra épült, tornácos házban lakott. Szigetközi, rábaközi népünk otthonát is a vizekhez alkalmazkodva építette fel. A sövényfalú paticsházakat négy sarkán egy-egy erős, földbe ásott oszlop tartotta. Tetejükre gerendából „rámát" tettek. Az oszlopok közét pedig fűzsövénnyel fonták be úgy, hogy karvastagságú pőshusángokat szúrtak a földbe, felső végüket a rámához kötötték, s ezeket fonták körül jó erősen a vékony 18 Arrabona 17. 273