Arrabona - Múzeumi közlemények 15. (Győr, 1973)

Környei A.: Üldözöttek ellenállása Sopron megyében (1919–21)

A temető bejáratához közel egy frissen ásott sírgödör. A háborúban láttunk ilyen nagy sírokat, belefér 10—20 hulla. Megdöbbentünk. — Az utolsó útra hozták bennünket? Én Horváth Gyulával voltam összeláncolva, Csitei Jóska Buxbaum Gusztival, Huff doktor bátyámmal Józseffel. Huff szólal meg először: ... fiúk, mi már megyünk, de ezzel még a forradalom nem ér véget. Ránéztem Gyulára, halott fehér a többiek is hasonlóan. Búcsúzkodtunk egymástól. Nem kellemes érzés a biztos halál előtt állni tehetetlenül, láncbavert kezekkel. Döbbenet, ijedelem, keserűség, agyunkban cikázik a múlt minden mozzanata. Ezek a marhák még képesek lesznek elevenen elásni bennünket •— hangzott Csitei Jóska nem megijedt, inkább heccelődő, konok hangja. Ez az ijedelmet tagadó mondás feloldotta a drámai feszültséget, megoldotta a nyelveket, újra harcosok lettünk, újra férfiak, újra forradalmárok. Mindnyájan megkeményedtünk. Már kiabáltunk, káromkodtunk, fenyegettünk, elszánva mindenre, még a közeli halálra is. A csendőrök parancsnoka, Binder tiszthelyettes pattogó parancsai hangzottak, a csendőrök kézben tartott szuronyos puskáikkal nyilván döfésekkel akartak bennünket belökdösni a gödörbe. Össze-vissza kiabáltunk. A temető kerítésén kívül valami földhányás, vagy emelkedés volt, vagy talán a kisvasút töltése. Mögötte feltűnt egy durva alak, a sánta Szűcs Gábor asztalos mester. Ittas volt, de nem részeg. Kik jöttek vele? hányan? Nagy látványosan kivette a kabátja alól görbe kését, ordítozott: Emberek, magyar csendőrök, mutassuk meg ezeknek a gazember kommunistáknak, hogy mi a magyar becsület! Kezében kését villogtatva rohant felénk: Kommunisták, most fogtok látni isten-csodát! Láttuk, hogy ez a becstelen, lump, részeges ember mindenáron gyilkolni akar, azt is láttuk, hogy azért lett ideküldve, hogy megadja a jelt az öldöklésre. Végül csak egyedül ordítozott. Hova lettek, akik vele jöttek? Meggondolták a dolgot, vagy megijedtek. A zsandárok súlyban tartott fegyverrel — szuronyaik hegyét már oldalunkban éreztük — csak Binder parancsára vártak. Egy pillanat — dördülnek a fegyverek, fröccsen a vér. Ebben a pillanatban egy éles, visító női hang harsant bele a drámai feszültségbe: Gyilkosok! ... és Szűcs Gábor elé egy kibomlott hajú nő ugrott: Csitei Margit. — Mit csináltok? Gyilkosok, gazemberek, gyilkosok! Azután Csitei Margit sikítva, eszelősen, ahogyan csak a száján kifért az út felé kiabált: Emberek! Ide! Ide jöjjetek! Kapuváriak! Kapuváriakat akarnak élve eltemetni! Emberek! Ide jöjjetek! Az úton a mezőről jöttek, vagy mentek néhányan, egy kaszás parasztember felkapaszkodott a partra, csaknem velünk szemben. Látott mindent, az áldozatokat, a csendőröket, Szűcs Gábort, a nyitott sírgödröt, mindent. Durva kiabálással, káromkodással parancsolták el onnan, de odébb már egy másik kíváncsi dugta fel a fejét. Margit, mint egy eszeveszett, kiabált tovább: Emberek, kaszások, ne hagyjátok őket megölni. Az úton megállt egy szekér. A szekéren felállva, ágaskodva nézték, hogy mi lesz itt. A csendőrök közül kettő kiment a temetőből, hogy elzavarja a parasztokat, de azok húsz-harminc méterrel odébb újra megálltak. Már három-négy kíváncsi szekér állt, ment egy kicsit, aztán megint megállt. Közben megérkezett Bagi József felesége, szaladt Kovácsné is, és még két324