Arrabona - Múzeumi közlemények 15. (Győr, 1973)

Bánkuti I.: Két katonáskodó nemes a XVII. században, Kisfaludy László és Miskey István

sadalmi csoport, hanem összetétele is ezt a kétarcúságot tükrözte és erősítette meg. E réteg zömét ugyanis a földjüket a háborús események miatt elhagyni kényszerülő, vagy a második jobbágyság szorításából menekülő jobbágyok alkották. Időnként újabb és újabb paraszti csoportok kerültek a már régebben katonáskodók közé, amelyek újra és újra a paraszti ideológia egyes elemeit vitték e réteg tudatába. A parasztsággal való viszonya tehát e rétegnek nagyon is ellentmondásos volt: egyrészt az uralkodó osztály hatalmát védte vele szemben, másrészt sok szállal kapcsolódott hozzá. A katonáskodók rétege azonban mégsem lett az antifeudális harc fegyveres ereje. Egyrészt azért nem, mert a sorai közé került volt parasztok nem a feudális rend megszüntetéséért harcoltak, hanem csak saját helyzetük megváltoztatásáért ezen a renden belül. Másrészt a vitézlő rend vezető, irányító csoportja, amely e réteg politikai magatartását meghatározta, a nemességből került ki: részben a régi nemesség katonáskodó elemei, részben a vitézlő rend tagjai közül nemességet szerzők alkották ezt a vezető réteget. Ezek a nemesi elemek juttatták érvényre az uralkodó osztály érdekeit a katonáskodók rétegében, ugyanakkor az ő számukra a katonáskodás már nem kényszerűség, hanem a birtokszerzés, birtoknövelés egyik eszköze. A XVII. században azután e réteg számára új terület is nyílt, a Habsburghatalom ellen folytatott rendi-nemzeti küzdelmek, amelyekben a vitézlő rend több ízben is kulcsszerepet játszott. Történetírásunk is főleg ebből a szempontból foglalkozott velük, összefüggésben vizsgálva ezt a problémát a hajdúszabadságért folytatott harcukkal (pl. a Rákóczi-szabadságharc esetében). Az uralkodó osztály politikájában a katonáskodók rétege hasznos fegyvernek bizonyult nemcsak a jobbágyság feletti uralom biztosítására, hanem a központi hatalom ellen a rendi érdekek védelmére is. Nem mondhatjuk, hogy közvéleményünkben — de akár történetírásunkban is — ez a differenciált kép élne a vitézlő rendről. Még mindig nagy hatást gyakorolnak Takáts Sándor munkái, amelyek egyoldalú, leegyszerűsített és önmagukban is ellentmondásos ábrázolást nyújtanak. E szerint a végvári vitézek hősiesen, nyomorogva tartották fel a törökök rohamait — nyomoruknak természetesen Bécs volt az oka —, majd a XVII. század végén, a török kiűzése után végleg az udvar ármányának és gyűlöletének estek áldozatul: egyszerűen szélnek eresztették őket. A társadalmi folyamatokat azonban nem érzelmi tényezők, hanem objektív törvényszerűségek irányítják. A vitézlő rend a XVII. század végén történelmileg feleslegessé vált: a török kiűzése után katonai szempontból nem volt szükség többé rá, hiszen az okok, amelyek életre hívták, megszűntek. A XVIII. század elejére a rendi küzdelmek is befejeződtek, s így már ez sem indokolta fennmaradásukat, sőt a Rákóczi-szabadságharc katonai eseményei világosan és kíméletlenül megmutatták, hogy ez a réteg katonai szempontból mennyire elavulttá vált. Az állandó hadsereg megszervezésével pedig a jobbágyság feletti uralom biztosítására is megfelelőbb eszköz állt az udvarral kompromisszumra lépő magyar uralkodó osztály rendelkezésére. Az évszázadok folyamán kialakult „vitézlő rend" tehát mind az uralkodó osztály, mind a központi hatalom számára feleslegessé vált. A császári hadsereg egy ideig ugyan még alkalmazott ilyen típusú csapatokat, mert diverzióra, felderítésre jól fel lehetett őket használni, de a háborúkat a reguláris egységek döntötték el. A magyar vitézlő rend sorsa tehát nem lehetett kétséges, bár ez a sors mást tartogatott a paraszti sorsú, egyszerű közvitéznek, és mást a nemesi ranggal és vagyonnal rendelkező vagy azt szerző tiszteknek. Ha a katonáskodó nemes legfőbb célja a vagyonszerzés, akkor ennek a harc, 258