Arrabona - Múzeumi közlemények 13. (Győr, 1971)

Domonkos O.: A csornai kékfestőműhely

kedik el. A kis jelölőszögek a mintázás pontos egymás mellé illesztését segítik elő. A tarkázóasztalra fektetett vásznat kisimítják, alsó szélétől a közepe felé egy minta szélességet jelölnek be az anzecc-szöggel az asztal két végénél. A két jelölést a léniával (egyenes léc) összekötik, és egy vaskörző hegyével meghúzzák mellette a vonalat. A sasiba mártott mintával a vonal fölött kezdik a mintázást, mindig az anyag szélességében haladva 2—3 lenyomattal. Ezt az asztalon fekvő vászon teljes hosszában elvégzik, és csak ezután kerül sor a vonal alatti rész mintázására. Ez a sorrend azért fontos, mert ha a vászon viszonylag egyenetlen széle lenne az irányadó az anzecc-szögek illesztésénél, akkor az egyes lenyomatok között eltolódások keletkeznének, ami a sűrű és apró mintáknál különösen feltűnne, uccás lenne az áru, sőt eladhatatlanná válna, szégyent hozna a műhelyre. A levegősebb, ritkás minták esetében nem is húznak vonalat a vászonra, a kisebb eltolódásokat nem lehet észrevenni. A mintázott anyagot az asztalról lehúzzák, ill. a vászon szélességének megfelelő, szöges végű botot, csinsztok-ot feszítenek a végébe. A bot közepéről kisebb súly lóg le madzagon, amit a tarkázószoba fagerendái közé erősített lécek egyikén átdobnak, és segítségével áthúzzák rajta a megmintázott vásznat is. így kiterítve szárad rajta a fedőmassza, amíg az újabb asztalnyi darab elkészül. A növekvő mintázott anyagot a lécezet rései között hullámvonalban lógatják le, akár egy egész véget is. A pap száradása után összeszedik az anyagot, így nem kenődik el a fedőanyag. A mintázás igen nagy gyakorlatot kíván, ezért a jól tarkázó segédet mindig nagyon megbecsülték. Az apró, ritkamintás formákkal óvatosan, érzéssel kellett bánni, szinte teljes súlyukat sem volt szabad a vászonra engedni, nehogy túlságosan szétnyomódjon a pap. Máskor a nagyobb foltfelületű mintáknál a vászonra helyezett formára bal—jobb—bal ököllel, ill. ennek élével kellett ütni erősebben vagy gyengébben; és ezzel jellegzetes ritmusa is adódott az egyenletes tarkázásnak. Egy átlagosan dolgozó munkás naponta 4—5 vég (120—• 150 m) vásznat tudott megmintázni. A tarkázás gépesítése 1890 körül kezdődött a csornai műhelyben, egy Perrotine-gép beállításával. A vásznat szakaszosan továbbító, teljes vászonszélességben nyomó gép 6—8 ember munkáját végezte el. Az üzem kapacitását rendkívüli módon megnövelte, lehetővé tette a választék bővítését. A tarkázógépről lefutó mintázott vászon kis, fűtött kamra léchengereire került és gyorsan megszáradt. A festés a kipaszobában történt. Elnevezését a festőmedencékről, a kipákról kapta. A medencék a szoba fala mellett körben helyezkednek el. Szorosan egymás mellett sorakoznak a közel 150 cm átmérőjű és 250 cm mélységű kipák. Ma betonból vannak építve, de kb. 1890-ig itt is vörösfenyő dongákból készültek, amint ez akkoriban országosan általános volt. A medencék fölött a mennyezet gerendáira szerelt csigákról ráfok lógnak kötélen. A ráf két típusa használatos, a koronaráf és a csillagráf. A koronaráfról, készülhet fából és vasból, szabadon lóg le az áru, a kerületébe 2—2 cm távolságra bevert horgokról, amit a szakmában haklinak neveznek. A vászon ráfra erősítését beakasztásnak mondják: minden második horogra akasztják a kígyóvonalban vezetett vásznat. Egy vég fér el a ráfon. Ha a kelmének csak egyik oldalán fontos a szép, egyenletes festés, akkor két véget mintázatlan háttal össze is fognak, és egyszerre két véget akasztanak a ráfra. A csillagráfnak két, nyolcszögletű vasabroncsa van, 8—8 küllővel. A két abroncs egy tengelyen helyezkedik el, az egyik rögzített állású, a másik csavarmenet segítségével mozgatható. Itt a beakasztás úgy történik, hogy a ráfot állványra helyezik, feltámasztva a tengely két végét. A ráfokat 9 Arrabona 129