Arrabona - Múzeumi közlemények 12. (Győr, 1970)

Jenei F.: Kisfaludy Károly

aki életelvként vallotta: „Czéltalan tehetség inkább fáraszt, mint legmagasb feltétel, mely a dolog rende szerint sikert találhat."

6 A Magyarországtól elszakadni vágyó 1816 nyarán hazatért, és 1817 elején végleg letelepedett Pesten. De ez a letelepedés nem jelenti egyben a célbatalálást. Addig még három kemény esztendőnek kell eltelnie. Barátai a Magyar Nemzeti Múzeum képtára őrének szeretnék megtenni, hiszen ahhoz a tisztséghez képességei elegek voltak. ,,. .. én kész valék legnagyobb örömmel, és már minden meg volt csinálva, csak éppen a Palatínus resoiutiója hibázott. Én oda oly állapotban léptem volna, hogy bizonyosan magamnak nevet szerezhettem volna. Mert a szép mesterségek custosává akartak tenni. A Director már be is adott a Palatínusnak." — írja Trézsi nővérének

7 — A nádor nem bízott benne, úgy mondotta, ismeri őt. Kinevezéséhez nem járult hozzá. — A nádor hadsegéde ebben az időben Kisfaludy János volt, a költő testvére — aki öccsét csak „móler"-nak nevezte. Az ő szava gátolta, nemhogy segítette volna öccse nyugodt révbeérését —, azért annak még meg kellett küzdenie. Jókai Mór, aki a „Mégis mozog a föld" címú regényének, Jenőy Kálmánnak hősét Katona József és Kisfaludy Károly alakjából ötvözte, bizonyosan mindnyájunk előtt ismeretes képben rajzolta meg azt a szegény, mondhatjuk nyomorúságos környezetet, amelyben hőse a Magyar utcában, a derék csizmadiamesternél élt. Kisfaludy életkörülményei sem voltak különbek. Közeledése édesapjához sem sikerült, az mereven elzárkózott előle. Nyomorúságos viszonyok között tengette életét. A festészetből, vagy inkább tehetségének aprópénzre váltásából és adósságcsinálásból élt. Portrékat, zsánerképeket, illusztrációkat festett — az „éhező, rongyoskodó" festő, és közben a pesti írókkal kapcsolatot keresett. Horvát István, Szemere Pál társaságában jár, a színházi élet pesti pártfogóit, Vida Lászlót, Kulcsár Istvánt is megismeri, és az utóbbi házába Virág Benedekkel, Fejér Györggyel, Helmeczyvel, Gombos Imrével együtt jár, és — ládájából előszedi azokat az írásait, amelyekben a szerémségi garnizonélet unalmát igyekezett elűzni. Átfésüli a még 1811-ben írt „A tatárok Magyarországban" című „hazai költeményt", és az 1812-ből való „Zách Klára" című eredeti hazai drámát. Szorgalmasan olvassa Fessier nagy magyar történetét, és olvasmányai megmozdítják képzeletét. 1817-ben már megírja a pesti első drámáit, a „Szécsi Máriá"-t, az első vígjátékot, „A Kérők"-et, 1818-ban „Stibor vajdá"-t. De mindezek nyomorúságos helyzetén nem segítettek. Kisfaludy, a művész már nem látta értelmét munkásságának, az író még nem találta meg. Az ember pedig keservesen küzdött azért, hogy a nyomor át ne csapjon feje felett — és ekkor elkövetkezett — 1819. április 18-án „A tatárok Magyarországban" — székesfehérvári bemutatója. Szemere Pál, Kazinczy Ferenc hűséges tanítványa, a pesti „triászának" egyik tagja juttatta el Éder György székesfehérvári társulatához „A tatárok Magyarországban" kéziratát. Az elsőrendű erőkből álló társulat betanulta és előadta. Nagy sikerrel. És a híre Pestig hatott. A pesti Nagy Színház, a német színészek hajléka nyitotta meg kapuit, és 1819. május 3-án, régi színészetünk nagy tragikájának, Kantomé Engelhardt Annának ajkán csendültek fel „A tatárok első igéi Kisfaludy Károly drámájából. A pesti siker már országraszóló. A szegény, nyomorúsággal küzdő, ismeretlen pictort a siker a magyar írók elsői közé emelte. 6 KKMM VI. köt. 20. 7 Uo. 254. 232