Arrabona - Múzeumi közlemények 7. (Győr, 1965)

Somogyi A.: Ólomdomborművek a győri székesegyházban

ket, középütt szárnyas angyalt alkalmaz, az oltárfelépítményt is beleilleszti a felfelé törő kompozíció összhatásába. Azok a törvények, melyeket Adolf Hildebrand a relief művészetére felállított, nehezen alkalmazhatók Müller domborműveire. Am ő az építészeti és szobrászi formák hatását oly tudatosan és mesterien hangolja össze, oly biztosan mozog művészete területén, hogy vele szemben elméletre alapított kifogások elvesztik hatályukat. Tény, hogy kora művészeti áramlatába kapcsolódott és domborművei festőinek mondhatók. De ég és föld a különbség köztük és a festészetet utánzó művek között. Bár alakjai a síkban húzott kontúroktól a szabad plasztikáig az emberi formák ábrázolásának egész skáláját mutatják, Müller zsenialitását mi sem bizonyítja jobban mint az a fölényes tudás, ahogy tisztán szobrászi elemekkel alkotja meg alakjai számára az illozionisztikus teret, melyben azok mozognak. Mielőtt a domborművek külön ismertetését adnánk, tematikájukról is kell szólnunk pár szót. Aki a székesegyház festői és szobrászi díszét ikonológiai szempontból próbálja áttekinteni, annak feltűnik, hogy az általános katolikus témakörön belül mily nyomatékos hangsúlyt kap abban a magyar szentek tisztelete. A szentély mennyezetfestményének témáját joggal mondhatjuk magyar ünnepnek a mennyországban, mert azon a magyar és a Magyarországon különösen tisztelt szentek hódolnak Isten előtt. Ezen túlmenően még külön kiemelt szerep jut Szt. István és Szt. László király alakjának. Nemcsak a két szent király szobra állott a főoltár két oldalán, nemcsak őket ábrázolja térdelő helyzetben a kegyoltár két szobra, hanem a két fekete domborművön is Ők az ábrázolt téma főszereplői. De mégsem egyenlőképpen. Mert Szt. László is abban a jelenetben van ábrázolva, amikor István király jobbkezét épségben találják sírjában. A kettős keresztes magyar címerpajzs feltűnő kiemelése sem hagy semmi kétséget aziránt, hogy a két dombormű a Szt. István által alapított apostoli királyság ünneplésére rendeltetett, aminek különös aktualitást adott, hogy XIII. Kelemen pápa az apostoli király címét 1758-ban adományozta Mária Teréziának. Ez magyarázza nemcsak a király-alakok feltűnő termetbeli kiemelkedését a többi alak fölé, hanem, ami ennél sokkal fontosabb, a téma felfogását és kifejlesztését a korra jellemző gazdag pompa irányában. A trónörökös nélkül népe jövőjéért aggódó István király Szűz Mária pártfogásába ajánlja országát. Ez a téma számtalanszor szerepel templomi művészetünkben. Legmélyebben felfogva Székely Bertalan pécsi székesegyházbeli falfestményén. Itt viszont a király lelki problémájából hivatalos és ünnepélyes aktus lesz, amely hatalmas gótikus katedrálisban folyik le. Szt. István magasra nyújtott királyi alakja az esemény központja. Páncélt s a páncél fölött padlóig aláhulló királyi palástot visel. Mellette egy apród lepellel letakart karján tartja a vánkosra helyezett koronát és jogart, egy háromlépcsős, szőnyeggel borított dobogó alsó lépcsőjén állva. A király bal lábával a második lépcsőn áll, míg jobb lába, lépésre indulóban megállva a harmadik lépcsőn nyugszik, úgyhogy alakja álltában is aktív s együtt él fölfelé irányuló tekintetével, miközben jobbja a koronán pihen, baljával pedig a kettős kereszttel ékes országalmát ajánlja fel. A szent királytól balra ugyanis keresztény templomban, szokatlan égő illat-oltár áll, s a tömjén felszálló füstje összegyűlve felhőként tölti el a templom boltozatának terét. Ezen a felhőn trónolva, fején a menny koronájával, baljában jogarral, jobbjával az ölében álló kis Jézust fogva jelenik meg Sz. Mária, hogy Szt. István felajánlását elfogadja és pártfogásába vegye a magyarok országát. A belső történésnek átfordítása ily külső látványosságra már 335