Arrabona - Múzeumi közlemények 6. (Győr, 1964)

Fügedi E.: Jelentés a II. várostörténeti konferenciáról

fegyvert és ellenállást követelnek. Végeredményben tehát nem ugyanaz a „Győr" alázkodik meg Jellachich előtt, amelyik később Kossuthot lelkesen köszönti. A referátum 'keretei nem engedik meg a mozgalmas és fordulatokkal teli két esztendő történetének még vázlatos ismertetését sem. Erre viszonylag bőséges irodalom áll rendelkezésre, s itt csupán az események társadalmi hátterére és alapjára irányítjuk a figyelmet. Az 1847-es országosan ínséges esztendő nem kímélte meg a megpróbáltatásoktól a gaibonaraktárak városát, Győrt sem. Az ősz folyamán a szegényebb népelem hosszú sorokban kígyózott az ingyen kenyeret osztó bódék előtt, a vagyonosabb polgárság pedig különféle eszközökkel (adakozás a kenyérosztás céljaira, gabonakereskedőket védő cikkek a helyi sajtóban) igyekezett az egyre jobban megnyilvánuló elégedetlenséget lecsillapítani. 1848 elején hozzájárult ehhez még a gabonakereskedelem pangása miatti munkanélküliség is, aminek következtében a város kétségbeesettten sürgette a Helytartótanácsot, hogy hagyja jóvá a bástyafal bontásának folytatásához szükséges épületvásárlásokat, mert különben a város utcáin és piacán naponként összecsoportosuló tömeg a „közbátorságot" is veszélyezteti. A forradalmi megmozdulások tömegbázisa tehát adva volt. A 48 eleji európai forradalmi megmozdulások hírére szinte egyidőben reagáltak a győri konzervatívok és radikálisok. Az előbbiek az állampapírok árfolyamának esésétől féltek (Balogh Kornél Győr megyei követ március 3-án fel is szólalt e tárgyban az országgyűlésen), a radikálisok viszont Kossuth március 3-i felirati javaslata mellett tüntettek (Lukács és az akadémiai ifjúság által rögtönzött gyűlés március 4-én a színházi előadás szünetében). Március közepétől egymást követték a népgyűlések, amelyeken a tömeg zömét mindig a hajóslegények, szállítómunkások és napszámosok — az egykorú napló és a városi tanácsülési jegyzőkönyv szóhasználata szerint a „proletárok" — továbbá a hozzájuk csatlakozott céhlegények, valamint az akadémiai ifjak alkották, a vezetők és szónokok pedig Lukács Sándor és a radikálisok voltak. A városnak valósággal mámoros napjai ezek, amikor a tömeg minden alkalmat felhasznált a népgyűlésre és a tüntető felvonulásra. (Március 15-én például több népgyűlés volt a városban, este pedig nagyszabású fáklyás felvonulást rendeztek, amelyen 6—8000 ember vett részt.) A következő nap a színházban volt ünnepség, 17-én pedig az akadémiai ifjúság kezdte meg a középületekről a császári sas eltávolítását. Még aznap nagy pompával megtörtént a vöröscsákós magyar és a feketecsákós német polgárőrség egyesítése. A forradalmi lelkesedés legreprezentatívabb megnyilvánulása volt a győri polgárőrség fegyveres felvonulása Pozsonyba, hogy a törvények szentesítését siettesse és biztosítsa, amely szerepért az egykorúak a várost „magyar Marseille"-nek nevezték el. Ezután azonban a közelgő követválasztások és tisztújítások előkészületei egyre jobban kiélezték az ellentéteket a konzervatívok, illetőleg a városi nagypolgárság és a radikálisok között s megosztották a lakosságot is. A radikálisok a harcban lankadatlan szervezőmunkát végeztek. A vezetők (akik magukat ,.nagy meghittséggel elvtársaknak címezték") rendszeres összejöveteleket tartottak Purgly Sándor házában. Részben nyomdai termékek, részben falra, boltok ajtajára függesztett plakátok útján nagyarányú röpiratharc indult meg. Az utca forrongó hangulatára jellemző, hogy Horváth András megyei hajdú, aki kezdetben a népgyűlések alkalmával a szószéket hordozgatta a radikálisok vezetői számára, később már maga is a szószékre állván, lázító beszédeket inté298