Arrabona - Múzeumi közlemények 6. (Győr, 1964)
Timaffy L.: A honfoglaló magyarság hitvilágának maradványai a Kisalföldön
sokára meghal, mert meg köll neki küzdeni tarka bika képibe egy fiatal tátossal, az meg vörös színű bika lesz. Az erősebb lesz nála, és még segíteni se fog tűnni neki senki, mer akkorra olyan vihar kerekedik, hogy senki meg nem maradhat odakinn. Hát úgy is lett. Egyik napon mondta kinn a pásztoroknak, hogy látjátok azt a nagy sötét fölhőt? Abba gyün az ő ellenfele, aki végez vele, mer már elgyütt az ideje. Avval fölmászott egy nagy nyárfa tetejire (IV. 2), onnan eltűnt egy fölhő mögött, de azonmód tarka bikává változott. A sötét föihőbül meg előugratott a vörös szőrű bika. Összecsaptak csúnyán, csak úgy csattogott a szarvuk. De aztán többet nem láthatott belőlük senki se, mer akkorra olyan vihar lett. hogy kicsavarta a fákat, lesöpörte a háztetőt és mindenki elfutott, mer nem tudott kinn megállni a lábán. Egy órát is tartott kinn az ítéletiidő, nos mikor elmúlt, hiába keresték az öreget. Csak másnap találták meg, a kanális árkába bele vót taposva az iszapba. Amikor temették, akkor is olyan tátorján féle nagy szél kerekedett, ippen, mikor a temetőbe értek vele. Alig tudták beleereszteni a sírba, és mindenki elfutott onnan, ahogy még életi.be előre megmondta". Osliban gyűjtöttem a következőt: „Egyszer régen öregapámék kint őröztek a hányba. Odament hozzájuk egy vándor ember, megpihent a tűz mellett. Kínálták ennivalóval, mer ippen dél vót, de nem köllött neki, csak ott búsulkodott a tűz mellett. Kérdeztük, mi a baja. Nagysokára elmondta, hogy délután Bécs felül gyün egy nagy fekete fölhő, abba egy fekete bika. Azzal köll neki megküzdeni. Ö meg fehér bikává fog változni. Kérte a bojtárokat, hogy segítsenek neki, ha majd verekszenek. Üssék a csörgősbottal a fekete bika körmit, mert ha ő győz, akkor hét évig jó világ lesz, de ha a fekete bika marad föllül, akkor nagy baj szakad rájuk (VI. 2—b). Azzal elköszönt tőlük és bement az égeresbe. Késő délutánra tényleg meggyütt a fekete fölhő és kiugrott belülié a fekete bika. Egy fehér föihőbül meg a fehér bika. Egymásnak mentek, még fönn a levegőben. Villámlott, dörgött, ahogy csapkodták odafönn egymást. Aztán lecsaptak a földre és ottan győzködtek az égeres mellett. Szaladtak a bojtárok, hogy segítsenek, de olyan szélvihar kerekedett, meg úgy ömlött az eső, hogy alig jutottak előre. A fekete bika úgy kapart a lábával, meg úgy rugdosta a hantokat, hogy nem mertek a közelibe menni. Nagy baj is vót, mer egyszercsak bezavarta a fehér bikát az égeresbe. Még sokáig tartott, mire elcsöndesedett az idő. — És úgy is lett, ahogy a tátos mondotta, még abban az évben olyan dög gyütt az állatokra, hogy csak úgy hullottak. Alig maradt meg belőlük a fele. Mondták is öregapámék, ez amiatt van, mert a fekete tátos legyőzte a fehéret". Nagyon érdekes az a hagyománykör, ami itt a Kisalföldön, főképp a Szigetközben megmaradt a „tüzes emberek"-ről. Cikolaszigeten hallottam, hogy „a tátosok tüzes emberek formájában küszködnek egymással. Olyankor nem jó az embernek arra menni". Ugyancsak ott mondták, hogy „a tüzes tátosok küszkönnek egymással (VI. 2). Olyanok ilyenkor, mintha lángúnának. Az egyik vörös láng, a másik meg olyan, mint a fehéren izzó láng. Istenmencs ilyenkor az embernek arra menni. Idesanyám is mindig mondogatta, ne menjetek Püski fele, mer tüzes emberek járnak arra." Cilokaszigeten tudják azt is, hogy „a főd alatt sok kincs rejtőzik. Ez a kincs minden hét évben megmutatja magát. Ilyenkor lángok csapnak föl a földbül, ahol el van ásva. Vannak fajtalan lelkek, akik maguk is úgy bólognak éjjel, mint a láng és keresik az elásott kincseket. A tátosok nem engedik, hogy elrabújják és tüzes emberré változva küzdenek velük a kin csér. A rossz lelkek 326
