Arrabona - Múzeumi közlemények 6. (Győr, 1964)

Timaffy L.: A honfoglaló magyarság hitvilágának maradványai a Kisalföldön

mogorva, szótlan ember vót. Sokszor elment a csordátul és a Vörösfüzes alsó végiben meghagyott látófára mászott (IV. 2), azon gubbasztott napestig". Soós Antal pásztor Kisbajcson mesélte: „Egyszer éjjel arra ébredtem, hogy egy derék, nagy ember ment el a gunnyó előtt. Kabátja vállára vót akasztva, a fehér inge látszott a karján, ahogy fogta ... Mire kigyüttünk a gunnyóbul, addigra ott állt az ember a karám véginél és kezibül egy nagy vessző nyőtt ki. Olyan magos vót má, mint a fák. Osztán fölnyőtt a bot egisszen a Holdig és az ember fölmászott rajta, má fönn vót magosán, a fölhők közé ment be (IV. 2). — Ippen láttuk, mert a hold akkor bújt elő". A sámánviselet emlékeit tátos és boszorkány mondáinkban, valamint garabonciás történeteinkben egyformán megtaláljuk (5. ábra). Rábapatonán mondják a pásztorok, hogy „egyszer tátos gyütt a csordához. Rongyos, öreg ember vót (V. 1), tollas kalap vót a fejin... Éjjelibagó tolla vót a kalapjába tűzve." (V. 2). — A kisbaráthegyi tudós-Fodorról mondják, hogy „vót neki egy igen rongyos kabátja. Ha hívták valahová, mindig csak azt húzta föl, oszt csak úgy hordta a szél a rongyos ruháját, ahogy ment" (V. 1). Soós Péter tudós-pásztorról mondják Cikolaszigeten, hogy „régi dolmányban járt még. Szép, fényes pitykegombok vótak rajta (V. 3). A mellinéi egy nagyobb vót, ezt mindig szépen kifényezte. Ebbe nézett és megmondta belüle, hogy hun a jószág. Sokszor a harmadik falu határában is megtalálták, ott, ahol mondta. Ha valakit megrontottak, azt is megmondta belőle, hogy honnan gyütt a rontás." Győrszabadhegyen egyszer régen „tátosokat fogtak. A Kokashegyi-dűlőben vót. Akkor még Szabadhegyet is Szentmihályfalvának hittak és kevés ház vót itt még igen. A legényeket is kötéllel fogták még akkor a katonák. A lányok fonószobát fogadtak, ahun este fontak. Mécses égett csak akkor, olajmécses, amellett dúgoztak. Olyan kemence vót a szobába, hogy kívülről fűtötték, kivikkel, paréjjal, ízíkkel. Odajártak a legények is, oszt eldarvadoztak, eldógozgattak késő estik. Egyszer aztán nagy zörgés vót a padláson minden este. A legények összebeszéltek, hogy megnézik, mi az. Olyan fábul csinyát istállólámpák vótak, olajjal égett az is. Ilyennel mentek föl a padlásra, megnézni, mi zörög. Sövénykémény vót akkor, oszt nagy pocca vót a palláson. Há amögé bújva ott találtak két legényt. Megkötötték őket lufarok szőrivel, oszt levitték. Hát csak odalenn látták meg, hogy tátosok vótak. Olyan rongyos vót a ruhájuk, hogy csak úgy lógott rajtuk (V. 1). A fekete hajukbul meg tollsöprű állt ki mindeniknek (V. 2). Alig leértek velük, hát csikóvá változott mind a kettő és elszaladt. Átugrottak a sövényen és visszaszólt az egyik: Szerencsétek vót, hogy be nem vittetek, mer most vígetek lett vóna". Minden községünkben ismerik a lucaszékkel kapcsolatos boszorkánylátás hagyományait. Aki lucaszéket készít és karácsonykor az éjféli misén feláll rá, az meglátja, hogy kik a faluban a boszorkányok. Mozgalmas történeteket mesélnek azokról, akik egyszer megpróbálták. Itt most csak azokat a részeket idézem, hogy milyeneknek látták a boszorkányokat. Győrszabadhegyen „rücskös, nagy keze vót, mint a békának. Ötszéllű, bű szoknyát hordott, csak úgy lógott rajta. Tiszta fekete haja vót. oszt nagy bikaszarv nőtt ki belülié." (V. 2). — Dunaremetén: „Vót rajta egy fekete nagykendő. Hosszú bojtok lógtak le róla. Egyik végin csillogó pitykegomb, a másikon meg egy kis csöngő vót rákötve (V. 3). A hajábul egy nagy tollsöprű állt ki" (V. 2). — Cikolaszigeten: „A boszorkányokat arrul lehetett megismerni, hogy a farukat fordították az oltár fele, osztán szarvasagancs nőtt ki a homlokukbul" (V. 2). — Rábapatonán: 21 Arrabona 321