Arrabona - Múzeumi közlemények 3. (Győr, 1961)

Timaffy László: Az ásványi aranyászok technikája

aranyporzóra. A ruhán keresztül apró gömböcskékben „szökött" rá a higany, majd kezével az egészet jól „összegyurkodta." Jól meg kellet gyúrni, hogy a higanygömböcskék minden aranyport magukba vehessenek, míg a homok, iszap, és más szennyező anyag kívül maradt. Ezután vagy fél maroknyit egy nagyobb tálba mert át, vizet csurgatott rá a kezével, jó félig, aztán addig „karélta", mozgatta, amíg a homok, piszok mind kijött a vízre, a tál fenekén pedig csak a higany maradt a magábarejtett aranyszemekkel. Óvatosan letöltötte róla a homokos vizet, az „aranyfoncsort" pedig „gyócs-acskóba" töltötte át. Mikor mind együtt volt, szorosan lekötötte az „acskót" és, „kiszöktette" belőle a higanyt. Még kés nyelével is alaposan megnyomkodta, megveregette, hogy minden higany kiszökhessék apró gömböcskék formájában, — s az „acskóban" maradt az arany. Ez sem volt egészen tiszta aranypor még. Meg kellett tisztítani a viszamaradt higanyszemcséktől. Vasból készült „égető-kanál"-ba öntötte és nyitott kémény alatt, vagy az udvaron vékony fahasábokból rakott lángoló tűz fölött óvatos mozgatással „kiégette" belőle a higanymaradékot. Ez a legveszélyesebb munka. A „kénesőnek mérges a gőze", s jól tudták, hogy félre kell hajolni ilyenkor, mert könnyen kipotyognak a fogak, meg is vakulhat, sőt bele is pusztulhat az ember. Régen az égetéskor aranypénzt raktak a szájukba, fogaik közé szorították, s az a rárakódott higanygőztől egészen megfehéredett. Az égetésre azért 7. ábra. Az „aranyihomoik"-kal telt posztót az aranyász a vízzel teli sajtárba „hibálja", mossa bele. 184