Székesfehérvári Szemle 9. évf. (1939)

MAROSI ARNOLD 1873—1939 •6 A magyar térség szülötte volt, azé a drága magyar földé, melynek minden porszeme régmúlt népek szürke szemfedője, ősi művelődési kincsek temetője. Itt a magyar gyepű szélén, a sopronmegyei Szilsárkányban született 1873. február 9-én a nevében idegenhangzású, de vérében és lelkében izzó magyarságot rejtő és ezért a magyarságért életét majdan felégető fiatal Málics Mihály. Celldömölk, az atyai ház, Pápa—Győr a tudósnak készülő ifjú állomásai voltak. A bencés gimnáziumok atyai szellemében nevelődött, hová a magyar művelődés és tudományos élet ősi végvárából: Szent Márton hegyéről, Pannonhalmáról áradt szét a lélekcsira, hogy megtermékenyítse a magyar élet után szomjazó ifjú sziveket. Lelke megtelt isten- és emberszeretettel, a magyar művelődés eszményével és a nyugat-pannónial magyar ifjú 1889-ben a Szent Benedek-rend ősi bakonybéliapátságához közelfekvő Zircre vonul Szent Bernát azonos szellemű fiai közé. A ciszterci rend, mely III. Béla óta annyi épületkövet hordott a magyar művelődés épületéhez, és lélekfaragó művészetével hatalmas dómmá emelte, Egerbe küldte új fiát, a most immár Marosi Arnoldot, s itt lelkébe ivódott, mint a hasonlókép idegennek indult dunántúli, sőt fejérmegyei származású Gárdonyi Gézába a magyarság északi végvárának történeti levegője, a Dobó Istvánok, Bornemissza Gergelyek és Mekcsei Istvánok dacos magyarsága. Szivét a magyar föld, a magyar táj kötötte immár magához. Ott élt lelkében a vágy a jövendő generációt ennek a szentistváni Magyarországnak nevelni, mely egy testvérré fűz össze németet és szlávot, avart, bolgárt és bessenyőt, kunt és románt, tatárt és törököt, hogy lelkében magyarrá válva életerős államot alkosson a Kárpátok medencéjében és ezer sebből vérezve, időnként talán megcsonkítva is állja a vártát a Nyugat 1