Székesfehérvári Szemle 9. évf. (1939)
Dorműth Árpád. Történeti és múzeumi kifejlődésének szempontjából döntő fontosságú esemény, amikor rendje 1909. év őszén ismét Székesfehérvárra helyezi. Kultúra után szomjas, lelkes férfiak tanakodnak, tervezgetnek itt. Lelkükben gondolatok, tervek vajúdnak, miként lehetne új életet adni a valamikor 1873-ban alakult Fejérvármegyei és Székesfehérvári Történelmi és Régészeti Egyletnek, mely működésében kimerült, eszmék, irányelvek nélkül eltespedt, gyűjteményei pedig a vármegyeháza egykor börtönül szolgáló három kamraszerú helységében egyszerű polcokon rendezetlenül porosodtak. Hattyuffy Dezső és Lauschmann Oyula dr. lelkesedése tartotta felszínen a múzeum ügyét, de anyagi eszközök híján fáradozásuk nem hozta meg gyümölcsét. Munkájuk azonban nem volt hiábavaló. Pusztában kiáltó szavuk nem talált süket fülekre, hanem város és megyeszerte a lelkesedés tüzét élesztette. Pár hónapja tartózkodott még csak a városban Marosi Arnold, amikor egy nap azzal a tervvel lépett be magányos cellájába Lauschmann Gyula dr., hogy csinálják meg a székesfehérvári nyilvános múzeumot. — »A tervet szívesen fogadtam — írja huszonöt év múlva megemlékezéseiben 2 ) — egyrészt, mert módot nyújtott Pécsett megkezdett muzeális tevékenységem folytatására, másrészt, mert Szent István vármegyéjében és városában múzeumot létesíteni nemzeti feladatnak, hazafias kötelességnek tartottam.« —T Mint szakember állott a gondolat szolgálatába. Először anyagi alapról kellett gondoskodnia. Ezért Széchenyi Viktor gróf főispán, Saára Gyula dr. polgármester és Lauschmann Gyula dr. támogatásával 1910. májusában megalakítja a Fejérvármegyei és Székesfehérvári Múzeumegyesületet és Philipp Istvánnal együtt átveszi az új múzeum részére a Történelmi és Régészeti Egyesület gyűjteményét, amihez Székesfehérvár és Fejér vármegye levéltárai, Prohászka Ottokár megyéspüspök és Dr. Szabó Elemér honvéd tábornokorvos készséggel járulnak hozzá letétjeikkel. A múzeum beköltözik az e célra kibérelt helyiségbe, és e perctől kezdve Marosi Arnold, a Fejérvármegyei és Székesfehérvári Múzeum igazgatója, tanári munkájának lelkiismeretes végzése mellett minden idejét városunk kultúréletének szenteli. »Láttuk mi, régi fehérváriak — írja Námesy Medárd 8 ) —hogyan nőtt ki a kisded makkból, a vármegyeház lomtárában rejtőző, jelentéktelen régiséggyűjteményből az az óriási tölgy, a hatalmas múzeum, mely ma nagy épülettömböt tölt meg a múlt kincseivel. A parányból az óriást Marosi lelke és keze formálta ki. Igen, az a »törékeny«ember nem sajnált fáradtságot, sőt akárhányszor csakugyan testi épségét tette kockára az utazások alkalmával, melyeket mind az ásatások, a muzeális anyag fölkutatása és megszerzése érdekében tett. Pompásan értette a módját : kevés pénzzel, kitűnő rábeszélő képességgel nagy értékeket szerezni 4
