Székesfehérvári Szemle 8. évf. (1938)

Szent István emléke a Múzeumegyesületben. (Dormúth Árpád titkári jelentéséből.) IIVILENCSZÁZ ESZTENDŐ távlatába nyúlik vissza tekintetünk, midőn e jubileumi év küszöbén a Fejérvármegyei és Székesfehérvári Múzeumegyesület keretében e város múltjára pillantunk. Kilencszáz esztendő! Rövid időköz az örökkévalóság tengerében, de hosszú múlt egy népnek életében, még hosszabb az emberi alkotások korlátokhoz kötött létében. Több mint 900 éve, hogy országrendező első szent királyunk itt a Sárrét mocsártengerében földnyelvként benyúló homokháton, mint valami természetadta védett helyen megépítette ezt a várost, hogy aztán belehelyezvén a nemzet templomát, Nagyboldogasszony bazilikáját messze földre hirdesse királyi székének ragyogó büszkeségét, európaszerte vakítón fénylő hófehér tekintélyét. Ennek a városnak adatott meg az első városjog, és ezzel a kiváltságok egész sora emelte ki polgárságát a várispánságok hatásköréből. Ez a «ius Albensis» lett mintája későbbi városainknak, és így méltán illethette meg a Székes-város címe, mely első helyet jelentett számára az egyenrangú és feltörekvő városok között. Szent István szelleme óvta, védte városunkat közel ötszáz évig a kelet és nyugat ellenséges áradatai, a tatár és német támadásai ellen, míg a lelkében meghasonlott, szenvedélyétől és hatalmi érdekektől elvakított magyarság széthúzásával maga nem nyitott utat a töröknek, úgyhogy százötven esztendeig népek országútja lett ez az árva föld. Városunk sorsa meg volt pecsételve. 1543-tól 1688-ig, tehát közel százötven évig török martalóc balkáni népség és katonai alparancsnokok szabad prédája lett az egykor királyokat magába fogadó büszke város és nyomukban üszök és romhalmaz tornyosult az égnek, amikor kétszázötven évvel ezelőtt a felszabadító csapatok ide bevonultak. Mi sem mutatja világosabban a pusztulás képét, mint azok a maradványok, amelyeket az ásatások most feltártak. Kő nem maradt kövön, egyetlen krizmás, koronás fő nem nyugodott eredeti nyughelyén. Méltán bucsújáróhellyé