Székesfehérvári Szemle 1. évf. (1931)

MÜZEU MI ÉRTESÍTŐ , _ 7 «M és egyszerű kidolgozású, szájánál csorba, 12 cm magas fekete agyagpohár, (Lt. sz. 8311.) Egyéb összegyűjtött leletek : három nagyobb, kétpengős nagyságú és egy kisebb, kupakalakú szijjdísz, bronzfüggő, 13 db gyöngyszem, két vas­kengyel. (Lt. sz. 8315—8318.) Edényt a már említetteken kívül 9 darabot sikerült a múzeumba beszállítanunk, melyek kö­zül négy darabot a Nemzeti Múzeum adott át, mint neki beszolgáltatott leleteket. (Lt. sz. 8320— 8328.) Közöttük egy sárgásszínű, füles alak (8320), egy fekete, kisebb hordóalak (8322), egy szük­nyakú, töredékes példány (8324) és egy hullám­vonalas vörös pohár (8325) a figyelemre méltóbb darabok. Csontvázat egyet szállítottunk be, ezt is csak hiányosan. De így is értékes, mert az állat­alakos mellékletekhez tartozik és így a temető­ben pihent előkelőségek közé tartozik. (Gy. sz. 151/1931.) összegezve az eredményt a temető a bronz­övmellékletek alapján a népvándorláskori emlé­kek avar csoportjába osztható, tehát ugyanoda, ahová múzeumunk egyik legértékesebb lelete, az igari avarfejedelmi sírlelet is tartozik. Várme­gyénk egyéb e fajta régiségei még az adonyi (Hampel J. : I. m. III. k. 284. tábla) és a duna­pentelei lelet (Arch. Ért. 1909. 1909, 97., 1929, 76 1.) Koruk Kr. u. VII—VIII. század. A leleteket és a jövő munkálatokat illető­leg a Nemzeti Múzeum szíves előzékenységével abban állapodtunk meg, hogy a temetőnek a Bajcsi-hegy vasútvonaltól esetleg keletre fekvő területére eső részét a székesfehérvári múzeum fogja feltárni, dr. Werner Adolt zirci apátúr bele­egyezésével. A leletek is az övé lesznek, a csont­vázanyagot pedig a Nemzeti Műzeum néprajzi osztályának anthropológiaí intézete kapja meg. Az ásatásokat aratás után, augusztus havában fogjuk megkezdeni az előszállási uradalom által nagylelkűen felajánlott munkaerővel. Marosi Arnold, ra w 7?? m >» «л» 1И=1»> <«H Kisebb közlemények. Bronzsarlóink. Múzeumunk legújabb szer­zeményében egy bronzsarló is szerepel, amely főként azért érdekes, mert új típussal gyarapította bronzkori sarlóink gyűjteményét. Hampel József összefoglaló művében (A bronzkor emlékei Ma­gyarhonban) ugyanis a nyélre erősítés módja sze­rint három fajtáját különbözteti meg a bronzkori sarlónak. Az egyiknél a penge tövén kiemelkedő és a nyélre erősítésnél használt pecek a penge lapjára merőlegesen áll, a másiknál a pecekkel egysikban van. A harmadiknál nem pecekkel, hanem a penge tövének folytatását képező hegyes nyúlvánnyal történt a nyélre erősítés. Egyébként a bronzkori sarló lényegileg nem tér el a maitól. Csak alakja változatosabb, mert használata is többféle volt. A félkörszerűen hajlottak mellett vannak kevésbbé hajlottak is, melyeket csak a nyélerősítő pecek különböztet meg a velük egy­korú késpengéktől. Gyűjteményünkben a bronz­sarlók az I. sz. teremben táblára felfűzve láthatók. Közülök öt a penge síkjában fekvő peckével a második típusba tartozik ; egy lovasberényi leiét (Lt. sz. 1402), kettő szintén fejémegyei lelet (Lt. sz. 300, 301), kettőt pedig Borjádról (Tolna-m.) szerzett a múzeum (Lt. sz. 6807—6808). Legújabb szerzeményünk pengére merőleges peckével a bronzkori sarlók legegyszerűbb, első formáját képviseli. Késpenge vékonyságú és gyengén gör­bülő pengéjének hegye kissé felhajlik. Díszítése a penge hosszában húzódó egyszerű hornyolás. Dr. Félix István, ercsii orvos ajándéka folytán került múzeumunkba és bemondása szerint az az óbuda-újlaki téglagyár homokbányájában 20 méter mélységből került felszínre. (Lt. sz. 8309.) A harci csákány vagy fokos. A csákány és fokos kialakulása a vért fejlődésével van összefüg­gésben. Mig a vért sodronygyűrűből állt, melynek túlnyomó használata eltartott a XIV. század vé­géig, a széles élű, bárdszerű fegyvernek volt ke­leté, mely egy súlyos csapással kettémetszette a vassodronyt. A XIV. század vége felé azonban a teljes vasöltözék kezdett divatba jönni és a XV. század közepén túl már Európaszerte általánossá vált. Ekkor tehát beállt szüksége egy olyan tá­madó fegyver alakulásának, mely át tudjon hatolni a páncél lemezén, erre pedig a csákány és bárd régi alakjában már nem volt alkalmas. A XV. században a csákánynak széles éllel ellátott pen­gerésze már feleslegessé vált és akkor kezdenek elterjedni azok a csákányok, melyeknél a penge madárorrhoz hasonló alakot vesz föl. Ezzel egy­idejűleg kifejlődött a gömb vagy négyszög alakú tompa fok, mely a páncél és sisak behorpasztá­sára szolgált és egyúttal a csapás súlyát is emelte. A tompa fokú, tüskés ágú csákány vagy fokos tehát a Hunyadiak korában kezd nálunk elterjedni és általánossá lenni. E korból valók múzeumunk III. sz. termében a 65. táblán azok a négyszögletes gombú és feltűnően hosszú tüs­kés csákányok, aminőket Mátyás király fekete serege is használt. (Lt. sz. 871, 1548.) A másik két rövidebb példányt szárnyas nyéllyukja külön­bözteti meg. (Lt. sz. 868, 871). Folytatásuk a 70. táblán látható. Ezek közül a kampós végűek, egyiknek nyele is megvan, XVIII. századiak és a kuruc korban voltak divatosak (Lt. sz. 876), a kampó nélküliek a XVII. századbői valók (Lt. sz. 875, 873). A közöttük elhelyezett, gondosabb ki­dolgozású alak majdnem egyenes tüskével kora a XVI. századra tehető (Lt. sz. 872). Legújabb szerzeményünk, mely Szepsy Szűts Kálmán ado­mánya, a szekrény alján kapott, helyet. Érdekes a rajta olvasható évszám 1604. (Lt. sz. 8306.) Régiségek Ercsiben. Dr. Polgár Iván, ró­mai feliratos köveink buzgó kutatója, ki jelenleg Fejérvármegye római mérföldköveinek tanulmá­nyozásával foglalkozik, május 23-án evégből ki­Í

Next

/
Oldalképek
Tartalom