Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Szemle
Alba Regia 46. (2018) 255. Lukács László Paládi-Kovács Attila: Magyar népismeret a 19. században. Előfutárok és klasszikusok. Akadémiai Kiadó. Budapest, 2016. 298 p., 42 fekete-fehér illusztráció. Ez a kötet bizonyítja, hogy Paládi-Kovács Attila pályája során a táj- és népkutatás, a tematikus vizsgálatok (pásztorkodás, rétgazdálkodás, állattartó kultúránk, a munkásság néprajzi felfedezése) mellett a magyar néprajztudomány történetén is rajta tartotta a szemét. A néprajz a Rajnától keletre, így nálunk is a nemzeti-kulturális gondok, sorskérdések megoldásának elősegítésére különült el a tudományok rendszerében, a nemzeti megújulás korában, a 18-19. század fordulóján. A könyv a reformkori népismeret ágait, forrásvidékeit, eredményeit bemutató tanulmányokkal indul: tyA táj- és népismeret, a magyar tájak, népcsoportok, illetve a nem magyar népek és nemzetiségek, diaszpórák kutatását felvázoló dolgozatok mellett külön-külön találhatók a »felfedezők«, az előfutárok életrajzát, kilétét és népismereti munkáját bemutató rövid portrék. A »népész<<-nek felcsapó lelkészek, jegyzők, földbirtokosok, gazdatisztek, orvosok, diákok «kislexikona» tanulságos keresztmetszetét nyújtja a népisme iránt érdeklődő reformkori értelmiségnek.” (10. old.) A kötet második fele az egyre jobban kialakuló, önállósuló néprajzi kutatás kiemelkedő tudósainak munkásságát mutatja be: a 19. században a néprajz elméleti-módszertani alapokon nyugvó, egyetemi és akadémiai elfogadásra érett, múzeummal, tudományos társasággal, folyóirattal, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező szaktudománnyá vált. A Magyar Tudományos Akadémia pályázati felhívásai, jutalomtételei, díjai, kutatóutakra, könyvkiadásra fordított anyagi támogatása, kutatási útmutatóul szolgáló kérdőívei, könyvtára is segítette a magyar néprajzi kutatások fejlődését. Néprajztudományunk korai képviselői közül többen is az Akadémia tagjai voltak (Erdélyi János, Kriza János, Szeder Fábián, Egyed Antal, Garay János, Orbán Balázs, Gegő Elek, Ipolyi Arnold, Reguly Antal). A reformkorban induló táj- és népkutatás már első képviselőjével, Szeder Fábiánnak a palócokról megjelent dolgozatával példát adott hasonló népismertetések megírásához: Hollák Imre a gömöri barkókról, Plánder Ferenc Göcsejről írott munkájánál a minta Szeder Fábián műve volt. Paládi-Kovács Attila értékelése szerint: „...a mintegy három évtizedig tartó nagy táj- és nép kutató mozgalom eredményeként megteremtődött mind a magyar, mind a többi hazai nép táji és néprajzi csoportjainak további kutatásához alapul szolgáló irodalma. A 19. század második felében a táj- és népleirás reformkori műfajai továbbéltek ésfejlődtek, majd Kőváry László, Orbán Balázs, Pintér Sándor, s a század legvégén Jankó János új szempontokat is érvényesítő monográfiáiban eljutott a csúcsra. ...A táji csoportok, lokális közösségek vizsgálata napjainkban isfolytatódik, mert ezt a megközelítési módot és a közleményeknek egt a »műfaját« nem nélkülözheti a tudomány. »Magyarorszfigfelfedezése« újra és újra elvégzendő, soha le nem zárható feladat a különböző tudományszakok — köztük a néprajz - számára. ” (62. old.) Reformkori táj- és népkutatóink a történeti Magyarország nem magyar ajkú népeinek, életviszonyainak, népnyelvük, népköltészetük megörökítésében nem voltak szűkkeblűek: a nemzetiségek néprajzi feltárása és bemutatása esetenként megelőzte a magyar köznép iránti érdeklődést. Paládi-Kovács Attila az előfutárok és klasszikusok közül kötetében önálló tanulmányt szentelt Csaplovics Jánosnak, Fényes Eleknek, Erdélyi Jánosnak, Hunfalvy Pálnak, Flerrmann Antalnak, Herman Ottónak és Jankó Jánosnak. Maradandó műveik, tudományos eredményeik mellett foglalkozik életútjuk, pályaképük bemutatásával, tudós alkatuk alakulásával. Vizsgálta, hogy milyen szerepet játszottak nemzeti megújulásunkban, kulturális örökségünk feltárásában, méltó bemutatásában. Eredményeikre alapozhatott a 20. századi magyar tudomány tájaink monografikus kutatása, a tematikus vizsgálatok során (népköltészet, halászat, pásztorkultúra). A 19. századi népismeret előfutárai és klasszikusai munkássága, hatása, példája is hozzájárult 20. századi néprajztudományunk európai elismertségéhez: a század utolsó harmadában a magyar néprajzot együtt emlegették a német nyelvterület és a skandináv országok korábban igen fejlett néprajztudományával. Ezredfordulónk etnográfus nemzedékei előtt áll a feladat, hogy ezt a pozíciót megtartsa, lehetőség szerint megerősítse, a korábbi nemes hagyományokat folytassa. 255
