Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Tanulmányok/közlemények - Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen
Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen Az I. világháború előtt Lengyel Ferenc volt a pálinkáslegény. A két világháború között pedig Lengyel István (1900— 1976) és Paksi Imre voltak, javakorabeli férfiak. Egymást váltották, de az előbbi sokszor egy hétig is kint tartózkodott. A fáradalmakat a szobában próbálták valamennyire kipihenni, mert a meglehetősen köteden munkaidőt a főzetés terhes, figyelmet igénylő körülményei határozták meg. A pálinkáslegények a hegybíró irányítása alá tartoztak. A főzés szüret után kezdődött és február-márciusig tartott. 1944-45-ben „a községpalin habára ...a keresőül vonuló harcok középpontjában lévén tüzérségi és repülő támadások során teljesen tönkrement és alapjáig összeomlott, berendezése megsemmisült”. A képviselőtestület szükségesnek látta újbóli felépítését, melyhez Fűrész József mohai kőműves meg is tervezett egy 10x6 m alapterületű, három helyiségből álló épületet, ám kivitelezésére nem került sor.95 így a sárkeresztesiek 1945 után előbb a nagyméretű székesfehérvári főzdébe (Fejér Megyei Szeszipari Vállalat 1. sz. Bor- és Gyümölcsszeszfőzdéje) jártak, majd a termelőszövetkezetek 1963. évi egyesítése után Mohára. Esedeg Fehérvárcsurgóra vagy Csókakőre. A törköly mellett az 1950-es évek második felétől a vegyes gyümölcs alapanyag is kezdett tért nyerni. Sárkeresztes és Moha gazdasági összevonása (tsz-egyesítés), közigazgatási integrációja, a két település közelsége és számos más kapcsolat miatt természetszerű volt, hogy elsősorban Mohára vittek főzetni. Bár egy rakodással csak kis mennyiség, 150 liter fért fel, a főzetők éppen ezért kedvelték. így ugyanis az általuk vitt alapanyag nem keveredett össze máséval, mely bizonytalan minőségű lehetett. A Székesfehérvár-Alsóvároson, Tanyasor 1. sz. alatt a lényegesen nagyobb kapacitással rendelkező szeszfőzde üstjébe két-három személy hozott anyaga is bekerülhetett, ennek összes kockázatával. Mindezek kiküszöbölésére az egymást ismerők, egymásban megbízók igyekeztek összefogni, hogy együtt adjanak ki egy rakodást. A rokonok, barátok a kisebb és nagyobb főzdéknél egyaránt arra törekedtek, hogy egyszerre vagy egymás után kerüljenek sorra. Ez munkaszervezési, bizalmi és költségcsökkentési szempontból is indokolt volt. A mohai faluszélen álló szeszfőzdében 1960 után három sárkeresztesi dolgozott egymást követően: Lengyel István, Kemenes József és Gelencsér Károly (1925—1998). A csak téli időszakban, de akkor folyamatosan működő pálinkaház azonban két személyt kívánt, igaz váltásban. így rendszerint egy mohai férfi (pl. Rontó György) osztozott az említettekkel a feladaton. Bár Lengyel István és veje, Gelencsér Károly, valamint Kemenes József és Gelencsér Károly párban is dolgoztak. Mint tsz-tagok vagy nyugdíjasok munkaegységért, illetve bérezésért látták el a feladatot. Rájuk már nem használták a pálinkáslegény kifejezést, a főzetők inkább szeszfőzőnek, szeszfőzde vezetőnek tekintették őket. Bizonyos jogszokások, némi módosulással továbbra is fennálltak. A feliratkozás után a szeszfőzdés izent a főzetőnek, hogy mikor kerül sorra, mikorra — akár az éjszaka közepére — jöjjön. A főzető kötelessége volt változatlanul a tüzeléshez a saját fa helyszínre szállítása, összevágása, az alapanyag felrakodása, illetve az abban segítés, az egész desztillálás alatt a folyamatos jelenlét. A téli időszakra figyelemmel a főzetők étkezésre általában szalonnát, kolbászt, tepertőt vittek magukkal, amiből a pálinkaház dolgozóinak is adtak, de legalább kínálták őket. A sikeres lepárlás végeztével, a kialakult jogszokás szerint a főzető 5-10 dl pálinkát adott az ő cefréjét vagy törkölyét desztilláló szeszfőzdésnek. Az átadáskor szóban is kifejezte szándékát: „Köszönöm, itt van, amit szánoki" Mások így szóltak: „Legyen szíves hozga az üvegét, töltök bele a pálinkámból!" A kihűlő pálinkát a két érdekelt fél együtt kóstolta meg és minősítette. A főzető megkínálta a helyiségben tartózkodó, neki segítő vagy hozzá közeli személyeket. Sokszor azonban nem mindenkit. A szeszfőzés körül vita ritkán alakult ki. Volt azonban eset, hogy a hozott anyagban olyan minősíthetetlen volt a gyümölcs állapota, a cefrekezelés vagy a cefretárolás miatt, hogy a szeszfőzdés a lepárlásra fölrakodást nem engedélyezte. A főzni szándékozót alapanyagával együtt elküldte. Előfordult, hogy szinte ugyanilyen okból a szesz íze, aromája nem volt makulátlan. Nagy ritkán valaki mulasztása miatt az alapanyag odaégett, odakozpiált, melyet szóváltás, a felelős személyének keresése követett. Rendszerint a főzető tudomásul vette az eredményt, legfeljebb a következő alkalommal másik szeszfőzdébe ment. A sárkeresztesiek a szeszfőzdében, hozzáértő személyek által elvégzett lepárlásban, az 50 fok körüli kisüsti pálinkában bíztak. A szükség, a szegénység vagy a kis mennyiségű cefre kényszerített rá egynéhány személyt, hogy törvénysértő módon otthon főzzön ki pálinkát. Ilyenkor a finomítás valójában elmaradt, sokan ezért nem azonosultak vele. A tiltott házifőzés szaga az egész környéket betöltötte. A főzéshez egy fazékban volt a cefre, abban állt egy nagyobb fém vagy zománcos pohár. A tetejét légmentesen lezárták egy tállal, melybe hideg vizet öntöttek. Tűzön elkezdték melegíteni a cefrét, így a pálinka a tál alján kicsapódott, belecsöpögött a pohárba. A szilvapálinkát röviden pálinkának nevezték, törkölypálinkát pedig csak törkőnek. Egyesek németesen snapszpak mondták, mások tréfásan papramorgónak. Reggeli ital volt, kivéve a nagy hideget. Egy-egy stampedlivel vagy kupicával kínálták. Megfázásra, gyomorbetegségre orvosságként is fogyasztották. A főzéskor keletkezett rézelejit a fájós végtagok bedörzsölésére használták. A pálinkához fűződőén tehát kialakultak, éltek helyi jogszokások, döntően a főzetés körül. 55 MNL FML Sárkeresztes Községi Képviselőtestület jegyzőkönyve 25/1946. 203
