Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Tanulmányok/közlemények - Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen
Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen Rendes családoknál a munkában bíztatták egymást: Iparkodunk! Az erőszakosabb vagy szorgalmasabb ember elöl ment, elöl vitte a munkát, húzta a többit. A csendesebb gazda hátul dolgozott, a többiek után, ahogy azok siettek. A szőlő sok munkát adott. Akinek sülleje nincs, annak dóga sincs! — szokta mondani Nagy Ferenc (1881—1960), és mások is hasonlóan fogalmaztak. A helyi jogszokások szabályai szerint a nagygazdák közül néhányan fogadtak napszámost, máskor segiccségként a ledolgozási rendszer keretében áhítottak munkába embereket. Főleg takarni hívtak, ami az egyik legnehezebb munka volt. A szőlőtermesztéssel kapcsolatos ismeretek egyik emberről a másikra szálltak. Néhányan, kik több szőlővel foglalkoztak {Csöndör Varga István, Szabadi József, Kiüti család), jobban értettek hozzá, tőlük kérdezgettek. Volt, aki szívesen megmutatta a fogásokat, szakmai segítséget adott másoknak. A faluba visszakerült két vincellértől {Möntör Szabó Ferenc, Bajádi Sándor) és a téü gazdasági iskolán tanultak egy keveset. A szorgalmas munkához végül is nem teljeskörű szakismeret társult. A hagyományos keretek között élő parasztemberek közül az, akinek bora volt, esténként kiment a pincéjébe, ivott egy-két pohárral, majd hazaballagott. (A távolabb eső Borbálái szőlőket féüg tréfásan azért is jobbnak tartották a férfiak az újhegyieknél, mert mire onnét hazaértek, általában kijózanodtak. Valójában nem ittak mérték nélkül.) Kocsmába csak a szegényebbek és a legények, bálokba pedig a legény- és fiatalemberek mentek. Fiatalabb gazdaemberek megtették, hogy délután kimentek a pincébe, jócskán iszogattak a magukéból, este elmentek a bálba, s egy liter bor mellett órák hosszat elbeszélgettek, danúgattak. Az I. világháború végéig csutorában borták haga a bort. A csutorát szőrtarisznyába tették, úgy akasztották a nyakukba. Az öregek 40 éve még emlegették, hogy: Nehéz vót beülle innya, bele küllőitfújnyi. Aki csak a s^ájjáro vette, annak nemfőt. A két világháború között a szőrtarisznyába gpdüvegben került a bor, amit kik vagy piroskockás kenyérruhábo csomagoltak. Három darab egy fiteres üveg fért a tarisznyába. Dévissant már 1945 előtt is használtak, mégpedig 2 és 5 literest, melyek vesszőfonatúak voltak. Az 1960-as években egyesek kedvelték a bányából beszerzett színes, műanyagbevonatú dróttal vagy csak műanyaggal befont demizsonokat. Nagygazdának ádag 10—15 hl bora termett, ami el is fogyott egy év alatt. Némelyikük a szegényebb sorsú falubelieknek is adott el egy-egy demizsonnal. A lakodalmak borigényét a községben termesztett borból fedezték. Sok embernek nem tartott tovább József napnál a bora, legjobb esetben tartalékolt egy keveset, hogy aratásra, a legnehezebb paraszti munkára jusson. A kevés bormennyiség ellenére illett behívni, megkínálni a rokont, szomszédot, jó barátot, sőt gazdának a napszámosát is. A megkínált vendég poharát teletöltötték, a félig töltés ellenkezett a paraszti illemmel. Ilyenkor megkérdezhette a vendég: Hát, félember vagyok én? Ősi hagyomány utolsó gyakorlójaként Guti Gábor még a II. világháború után is az első pohár bor első kortyánál megemelte fején a kalapját. Tiszteletet adott a bornak, ami a kenyérnek országszerte adott megbecsüléshez hasonlítható. A 20. század elején a gazda a falubeli vendéget egy-egy református nyeletre hívta be, ami egy pohár bort jelentett. A présházakban csak pár poharat tartottak. Nem is vót poharam, mégis efogyott ti% hektó borom! — szokta mondogatni az idős Czakó János (1902-1961). Ha többen voltak, körbeadták a poharat, egyforma mennyiséget kellett inni mindenkinek. A korsóból sohasem ittak. Téli hidegben melegbort fogyasztottak. Akinél nem volt tűzhely, az a présház előtt két téglán lábosban melegítette. Cukrot adtak hozzá, édesítették. Otthon a melegbort leggyakrabban reggelire, kenyérrel itták. Etelt a présházakban nem főztek, kivéve a kint tanyázó öregeket, hegyőröket. Bort az ételbe csak a rapsickodók öntöttek, a nyúlpörköltet ízesítették így-Már a II. világháború előtt tettek el mustot uborkásüvegbe. Az öt, esetleg tíz liternyi italra szalicilt tettek, hogy megmaradjon, de az utójja sokszor megromlott. A hannyi való s^öllőt nem csak a présházban tárolták, hanem többen hazavitték. A noahot padláson leterített zsákokra, rongyokra öntötték, rakták, ahol sokáig megmaradt. Az othellót a présház padlásterében felakasztott régi vasabrincsra kötözték fel. Az otthoni szőlőhöz könnyebben hozzáfértek a gyerekek: Mikor gyerekek vótunk, hafőmentünk valamiér a pallósra, hamorossan kapkottunk belülié. Főleg a nők és a gyerekek fogyasztották uzsonnára a szőlőt kenyérrel. Mikor má kezdett érnyi, szedegettük. Nekünk vót eggy tűké madlé, az korán érett, asegt ettük. Vagy az iskolábú mikor hazamentünk, anyámék nem vótak otthunn, szpllőt hattak ennyi. Asztán csak este főztek rendessen. Szólt a visszaemlékezés az 1930-as évekről. A szőlő termésére a fürt kifejezést ritkán használták. A kellő nagyságú fürtöt fejnek, gerezdnek, girizdnek. mondták, a kisebbet csak bongnék, bilingnek. Rendszerint egy-egy bong volt a kapásszpllő, mely a vesszőn magasabban nőtt, később érett, a kapásoknak maradt. A szüreti időszak vége felé tartották a szüretifővonulást és a bált. A hozzájuk kapcsolódó szokások az 1901. évi miniszteri felhívás nyomán váltak általánossá és egységessé. Az elterjedés nem mindenütt egyidejűleg történt, hanem a nagyobb településekről a kisebbek irányába haladt. A szüreti bál Sárkeresztesen egy zártkörű rétegbálból alakult át a parasztság hagyományos szórakozási és táncalkalmává. Az előző századfordulón születettek úgy emlékeztek, hogy gyerekkorukban 200
