Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Tanulmányok/közlemények - Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen
Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen Vagyis a falrakó ebben a sorrendben dobott le egy-egy villányi sarat. Az ajtónak, ablaknak kihatták a hetit: deszkát tettek oda, kitámasztották. Szükség esetén a sárfalat itt fejszével egyenesítették ki. Miután körben mindenütt elérték a méteres magasságot, akkor 2—3 hétig, esetleg 1 hónapig száradni hagyták a falat, majd még egyszer rakták. Ehhez már bakot is használtak, arról lehetett falatraknyi. A falak kiszáradása után előbb rövidnyelű vella hegyivel megkarcolták a kipúposodó részeket, majd szemmérték alapján a vasvilla oldalával egyenes lefaragták. A kiálló szalmaszálakat nem tépték le, mert a fal tapasztásánál azok elősegítették a kötést. Lósyaros, aprópolyvás sárgofődde sároyták a falat, majd három-négyszer lemeszelték. Vályogból ritkán építettek falat. Ilyenkor a szőlősgazda maga vetett, vagy cigányokkal vettetett vályogot. Előnyét abban látták, hogy a felrakásához már kevesebb ember kellett, és könnyen lehetett vele dolgozni. A falak megépítése után felkerült a syalufás nyeregtető. Előbb azonban a sárfal egyenetlenségeinek ellensúlyozására rendszerint egy sor vályogot raktak fel, majd a két hosszabb falra rákerült a sárgerendo. Ezeken keresztben, egymástól méternyi távolságban feküdtek az erdőről hozott, esetleg a kereskedésben vett gerendák. Lehetőleg keményfát használtak, főleg tölgyet. A gerendákba és egymásba a syalufákat vagy ollófákat bognárok, fúró-faragó emberek csapolták bele, felül a kokasülővel összefogatva. Emlegették, hogy régen, vagyis a 19. században fasyeget használtak a tetőszerkezet ácsolásánál, melynek alkalmazásához a szalufákat előbb kifúrták. A szalufákra lécek, ezek hiányában két ujjnyi vastag akác vagy kőrisfák kerültek. A présházakat náddal vagy zsúppal fedték annak függvényében, hogy kinek milyen alapanyag vagy anyagi eszköz állt rendelkezésére. Kivételként az Újhegyben Mészáros Gy. Sándor használt legkorábban betoncserepet a tetőre. Az 1920-as években Borbálán Szűcs Márton Ferenc présházát cseréppel, Varga János palával fedette, de példájukat több mint két évtizedig senki nem követte. A nádat rendszerint a Velencei-tó mellett lakóktól szerezték be, Pákozdon vagy a székesfehérvári Syénapiarcon vették. A nád javítással 50—60 évig, a maguk csépőte ysupp mintegy 20 évig tartott ki. A faluban mindig volt néhány ember, aki tudott nádoynyi, ezzel együtt ysuppónyi. Az előző századfordulón Kottyán Sándor, Pénzes István, a két világháború között Lengyel István, Szalai István, Paksi Imre, Gölöncsér József, 1945 után előbb Muzs Lajos, majd Nagy Lajos és különösen Husyár Kiss Lajos számított hozzáértőnek. Egyeseket, mint Pap Ferencet, csak egy-két helyre híták. A nádazásért, zsuppozásért, mint nagyobb mesterségbeli tudást igénylő munkáért a jogszokás szerint du fia napsyám meg kosyt járt: Mikor megvót a cséplés, édesapám eggy hónapig, vagy kettőig mindig ysuppónyi járt. A lakóházak mellett ekkor javították a présházakat is. Egy nádozó két ember segítségével két nap alatt végzett egy présházzal. Nádazásnál először az épület szélére a trombát csinálták meg. E célra a legvastagabb nádkévét használták, henger alakban meghagyva hozzákötözték a tetőzet végéhez. A kezdésnél lépcsőzetesen egy-egy maroknyi összedrótozott nádat, gicákat raktak a trombára. Azután tették fel a tetőzet ajját. A nádat összekötött kévékbe atták föl, a drótot csak azután vágták el és kezdték a nádat szétteríteni. Syelence csaptaiéval, azaz 1,5—2 m hosszú orgonavesszővel gyengén lekötötték az egymástól mintegy 50 cm-re eső lécekhez, hogy ne csússzon vissza, majd kefével, sulyokkal 20 cm-t főverték. Azután dróttal meghúzták, erősen megszorították. Jöhetett rá a második sor, melyet ismét fölvertek, lekötöttek, majd ugyanúgy a harmadikat. A második felverésnél már állásról dolgoztak. A szalufákhoz kötött istránggal rögzítették kellő magasságban a vendégódat, melyre ráállhattak. Ilyenkor segített a bognár és kovács készítette eszköz, a kapasykodó is. A présház egyik oldalán három sor nád általában elegendőnek bizonyult, azzal végezve következett a másik ódal. Szélre azután ismét a ttomba és a gicák kerültek. A szalufák csúcsán összeérő nádat a legfelső lécre hajlították, törték rá, majd rákerült még egy köteg nád, a syegés, amit léccel is lekötöttek. Az egész művelet során puha nádoyó drótot használtak, amit könnyen hajlíthattak. A lekötözésnél használatos legfőbb eszköz egy 60—70 cm hosszú, egyik végén karikába hajlított, így jól fogható, a másikon laposra és hegyesre kiképzett vas volt. A hegyén lévő kis lyukba fűzték a drótot, majd a léc mellett átszúrták a nádat. Belül, a padlástérben a segítő kivette a drótot a szerszámból, azt a nádazó visszahúzta, s a fa másik oldalán szúrta be. Ott a segítő beakasztotta a drótot, a nádazó kihúzta a cuca névre hallgató eszközt, vele együtt a drótot, melyet a másik végével összekötött. így belül a léc, kívül a csaptató közreműködésével a drót szorosan tartotta a nádat. Egy-egy présház lefedéséhez 150—250 kéve nádat használtak fel. A zsuppkévék nagyobb volta miatt azokból kevesebb, jó esetben a fele kellett. Hozzá a rozsot maguk termelték, jól kicsépelték, nehogy mag maradjon benne, mert úgy az egér belefésyket. Zsuppozás előtt gyakran náddal vékonyan beterítették a tetőt, hogy a rövidebb zsupp ne hajoljon be a padlástérbe. A nádazás és zsuppozás technikája, eszközanyaga lényegében megegyezett egymással, bár a zsuppot vastagabbra kellett teríteni, és a szegésnél csavarták. Zsuppot a II. világháború után még raktak fel, 1970 óta azonban a cserép lett az elsődleges, a nádazás lassan eltűnt. Qelenleg 2 náddal fedett présház van az Újhegyben.) A présházak fedőanyagaként ideálisnak a nádat tartották, mert alatta télen viszonylag meleg, nyáron hűvös volt. A présházak oromfala rendszerint csucsfal, melyre rányúlott a nád. A régebbi présházakon a hátsó csúcsfalat orgonasövénnyel fonták be, melynek mindkét oldalára sarat tapasztottak, míg elől a csúcsfalat vályogból rakták. A későbbi présházaknál vályog- vagy deszkafallal lehetett találkozni. Ahol az oromfalazat túlnyúlott a tetőzeten, ott tüyfalról beszéltek. A legújabb tűzfalak anyaga mindig tégla. 197
