Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Tanulmányok/közlemények - Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen
Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen Présházak és pincék A sárkeresztesi parasztság értékrendjében első helyen a főd, a szántóföld állt, de aki ezzel rendelkezett, az következő lépésként már szőlőt akart. Azért, hogy legyen több-kevesebb bora, teremjen gyümölcse. A szőlőterületek sajátos helyzetéből adódóan mind Borbálán, mind az Újhegyben a módosabbak is, a szegényebbek is egyaránt rendelkeztek földdel. Más volt a helyzet mint a szántóknál, ahol a határban külön feküdt a parasztoké, vagyis a jobbágyok leszármazottaié, és külön a zsöllér embereké, tehát a zsellérek, cselédek leszármazottaié. A zsellérutódok birtokolták a Páskomokat, a parasztság a Kukoricaföldeket, melyeket a filoxéravész után részben szőlővel ültettek be. A Kukoricaföldekben egy-egy darab kb. 750 négyszögölet jelentett. A borbálái szőlőterületek 200—1200, az újhegyiek 250—1000 négyszögöl nagyságúak voltak, a Páskomokban egy-egy terület 900 négyszögölet ért el. A szőlőterületet nem csak négyszögöllel, hanem sorral is mérték, mely természetesen változó nagyságot jelentett. A sort mindig keresztben, sosem hosszában számították. Két sor, oda-vissza adott egy utat vagy fordulót, amellyel egyesek munkavégzéseknél (pl. kapálás) számoltak. A gazdák egy része nemcsak ezt tudta pontosan, hanem azt is, hogy hány tőke szőlőt ültetett. A szőlőföldeket teljes egészében nem telepítették be, a dülőut felől mindenki elhagyott egy darabot, ahová ányi (állni) lehetett az állatokkal, vagy oda építhették a pincét, a présházat. A végit baggyátok meg! — így szólt a gazda utasítása az ültetésnél. A keskeny utak miatt itt kerülték el egymást a kocsik, szekerek is. Aki mégis megmunkálta, az siirükukoricát, krumplit, répát vetett bele. A szőlőhegyi építkezés nagyjából a falu építkezését követte.83 Akinek szőlője volt, az már pincét is akart. Ha ez meglett, akkor présházat is. Gyakran a kettőt egyidejűleg alakították ki. A köznapi beszédben a pincés présházat csak pincének emlegették. A szőlőbeli építmények közül a legegyszerűbb formát a filoxéravész után a Kukoricaföldeken és a Páskomokban készített ajtó nélküli gúny hók képviselték. Mindkét terület csaknem valamennyi parcelláján ilyen, az eső és a hideg szél ellen védelmet nyújtó kezdedeges építményeket állítottak fel. Két akácfát, ágast alkotva összetámasztottak, összekötöttek, rá egy harmadik, hosszabb darabot raktak, melynek vége a földön nyugodott. Ehhez kötözés nélkül néhány fát támasztottak, majd kukoricaszárt, szpllőtetejit raktak rá. A karón túl nőtt, levágott vesszőt mindig ide dobták, hogy a tető vastagodjon. Belül a földjét fű takarta vagy száraz szénát dobtak be. Tavasszal kipucóták, megigazították a belsejét, ha más nem akadt, egy nyaláb szalmát szórtak el benne. Tavaszi munkák alkalmával ide húzódva étkeztek, pihentek. Az esővel szemben védelmet, a nyári melegben árnyékot adott. Este benne hagyták munkaeszközüket, hogy ne kelljen hazavinni. Gúny hót vagy gunyes^t raktak az ásott likpince fölé is, ha présházra nem futotta. A kunyhók mindig lefelé, vagyis Székesfehérvár fele néztek, hátat fordítva északnak. Ilyen építményekkel lehetett találkozni a Borbálái szőlőkben és az Újhegyben is, melyekből lépcső vezetett le a pincébe. A pincék legkezdedegesebb formái a borbálaiakkal szemben a későbbi készítésű újhegyiek képviselték. A 3—6 m hosszú, 1,5-2 m széles, 2 m magas likpincéket parasztemberek maguk ástak. Először a 3—5 lépcsőt ásták meg, azután magát a pincét. Ásóval, csákánnyal, lapáttal dolgoztak, a sárgofődben könnyen haladtak. A földet vödrökben hordták ki, rendszerint a pincetetőre. Amennyiben a pincét rövidnek találták a használat során, úgy a következő évben tovább ásták. 1945 előtt a lyukpincéket kifiistűték, hogy a kinyúló gyökerek elégjenek, ne pusztítsák a pince falát. Hasonló módon jártak el, mint a gabonatároló vermeknél. Készítés után pár évtizeddel mind gyakrabban előfordult, hogy belül a pincetetőről kisebb-nagyobb földdarabok szakadtak le. így a tulajdonosok, ha tehették, kibótóták pincéjüket. Nagy Imre, Szabadi József, Szűcs Gábor, Lengyel Sándor az 1930-as években ilyen okból boltoztatott. Föntről teljesen kibontották a pincét, majd a magyaralmási Klujber kőművessel sablonra, alul kőből, fönt téglából megcsináltatták. A II. világháború után egy ideig nem nyúltak a pincékhez, nem javítottak, majd az 1960-as évek végétől a fődpincéket mind többen kirakatták vagy újat csináltattak. Az Újhegyben valamennyi présház és pince a két dűlő közötti út mellett feküdt, kivéve Mészáros György Sándorékat, akik a főd derekán építettek, mert így ezt falubeli, Kis utcai telkükről könnyebben megközelíthették. Ez a présház vélhetően a 19. század végén épült, kőből, nyeregtetővel, betoncserép fedéssel, alatta szobával. Borbála szőlőhegyén a pincék és présházak szétszórtan, de jórészt az út közelében helyezkedtek el. A régebbi borbálái pincéket — valószínűleg már az építéskor — a közeli Hegyes nevű határrészben bányászott lapos homokküvel rakták ki. Felszíni kitermeléssel nyerték az egyébként jól faragható, bótolásra alkalmas puha követ, méteres gödröket hagyva maguk után. A 20. század elején az uradalom nem engedélyezte a további kőbányászást, így a fehérvárcsurgói Rákhegyről puhább, vagy Csákberényből vörös színű kemény követ kellett hozni. A teljes egészében homokkőből készült széles, de elég alacsony borbálái pincék ma már elhagyatottak. A pincékben, ellentétben a présházakkal, általában rend uralkodott. A helyiség mindkét vagy egyik oldalán két-két tölgy vagy akác csántérfán tartották a hordókat, melyeket oldalról ékek támasztottak. 1945 előtt a legnagyobb hordók 5, 6, 83 VAJKAI 1964,102. 195
