Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)

Tanulmányok/közlemények - Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen

Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen Szőlőfeldolgozás, borászat Nyár közepén-végén már látták a gazdák, hogy milyen termés várható, de óvatosan nyilatkoztak: Még sok éjjé kinn alus^ik. Egyidejűleg hasonlítgatták a várható termésnagyságot az előző évihez, a tavalyihó. Az emlékezet szerint a jogszokásnak megfelelően egykor a hegybíró határozta meg a szüret kezdetének időpontját, de az I. világháború után már mindenki akkor szüretelt, amikor akart. A két világháború között termelt fajok rendszerint október közepére értek be. A falu szegényebb rétegéből többen a szőlő teljes beérését sem várták meg, szüreteltek, hogy mielőbb boruk legyen. Néhányan a szeptember eleji, Marija nevenapi búcsúra szedtek a szőlőből, és kézzel mus^kóták ki a levét. Nem áll má ajaváról — biztatták magukat a korán szüretelők, az időjárást is okolva. Az ilyen embereket szólták meg, hogy nála nem virágosodik meg a bor. Vagy: Borbú nem maratt vóna nála vetőmag. A szüreteken a munka és a szórakozás kapcsolódott egybe. Szüretelni a rokonokat, komákat, szomszédokat béták. Nagygazdához ment a napszámosa és az aratója is. Ha valamelyik falusi csa­ládnak nem volt elég ssjiretölöje, felment a közeli uradalmi majorba, ahol a cselédasszonyok közt mindig talált munkaerőt. Egy vödör szőlőért elmentek, még örültek is a munkaalkalomnak. A rokonok már a szüret előtt megbeszélték egymással, hogy ki mikor kívánja a szedést elvégezni, így a jogszokás szerint visssçasegithettek egymásnak, össs^esegithettek. A rokonságon belül a tekintély, a vagyoni viszonyok határozták meg a sorrendet: E/öss^ör mindig Lajos bátyámét ssjiretötük, asgtán a mijenket, utojjáro Sándor bátyámét. Oda má asytán csak a% asszonyok meg a gyerekek gyutottak,férfiember nem nagyon. De igy vót e% takarodásná, meg vetésűé is. A szüret napján előbb mindenki evégett othunn, és 8-9 óra tájban verődtek össze a szőlőnél. A férfiakat rögvest pálinkával kínálták. Az asszonyok, leányok, a szedők késsel, ollóval régen faedényekbe, fapitlibe, sajtárba, melencébe, a két világháború között vájlingba, vödörbe, %ománcospitlibe, egyesek tepsibe ssjiretőtek. A ssçelidssjillôt külön szedték ott, ahol nagyobb mennyiségben termeltek (Szabó Lajos, Nagy Szűcs János, Szabadi Jó­zsef, Csöndör Varga István, Kiüti Sándor, Molnár Ferenc, Förhécz Sándor, Sarok Szabó Ferenc). Legtöbb családnál azon­ban valamennyi fajtát egybessçették. Egyesek a direkt termőkön belül a százszorost előrevették, mert azt rögtön lehetett préselni, míg a noahnál várni kellett, hogy rottyanjon, a forrás meginduljon, ugyanis a daráló nem tudta teljesen összetörni a szemeket. Az asszonyok, gyerekek által leszedett, késsel levágott fürtöket az edényekből a borosában álló fa puttonba öntötték. A férfiak puttonyosnak, és a darállóba butították a szőlőt. Közben a szomszédok, az arra járók kívántak a gazdának: Bő szüretet! Amennyiben a présház nem a szőlőföldön állt, úgy kocsira, szekérre rakott félfenekű hordókba, s^apullókba szedték a gyümölcsöt. A kisparasztok tulajdonából gyakran nem a pince vagy a présház hiányzott, hanem a feldolgozáshoz szük­séges munkaeszköz, amelyet módosabbaktól kellett kölcsönkérni. Ha darálót kölcsönöztek, úgy annak meghozataláig a szőlőt időlegesen a kb. 150 1-es féfenekü hordóba öntötték. Napközben a férfiakat borral kínálták, bár legtöbb helyen nem nagyon szorgalmazták, mert ilyenkorra kifogyóban volt. Az asszonyok és a gyerekek mustot kaptak. Míg reggeü nem járt (legfeljebb egy darab kenyeret adtak, hogy egyenek hozzá szőlőt), addig délre %ománcos kánnákban mindig kivitték a birkahúsból készültgulást. A fűre letelepedve, ősi módon egy-egy közös tálból kanalaztak, külön a férfiak és külön a nők. A gyerekeknek a kánno tetejébe raktak ennivalót, esedeg a szülők vették maguk mellé őket. Az étkezés diós- és mákoskaláccsal vagy hajtókával zárult. A külön tányér használata az 1960-as, másfajta kalács készítése az 1970-es években kezdett terjedni. Délután tovább folyt a munka, mely lehetőséget nyújtott a beszélgetésre, tréfálkozásra, évődésre is. A munka végez­tével minden szüretelőnek teletöltötték az edényét, ez volt a fisçeccsége. Valójában a jogszokás a viss^asegittést kívánta meg. Napszámot senkinek se fizettek, a nagygazda is eüntézte szüretelő aratója, napszámosa munkáját egy vödör szőlővel. Vacsorát csak a tovább dolgozó férfiak kaptak. A szőlőfeldolgozási eljárást jelentősen befolyásolta, hogy a tulajdonos a feldolgozásra szolgáló hegybeü gazdasági épülettel, további gazdasági eszközzel mennyiben rendelkezett. A szőlősgazdák egy részének a hegyben nem volt prés­háza illetve pincéje, hanem a szőlőt a faluba keüett vinni. Otthon az udvaron vagy a kamrában dolgozhatták fel. A kisebb szőlőtulajdonosok a szükséges eszközökkel aüg rendelkeztek. Sokuknál hiányzott a puttony, a kád, a daráló vagy a prés, esedeg mindegyik. Módosabb gazdáktól kértek kölcsön szüret idejére, esetenként hozzájuk vitték el feldolgozásra a le­szedett termést. A jogszokás szerint a darálóért és különösen a prés használatáért keüett ledolgozással fizetni. Daráló híján az 1930-as évek elején még többen tiporták a fürtöket. A fakádat vagy a ssgipullót féüg töltötték sző­lővel, azután valamelyik férfi mezídáb megtaposta. Ha az edénynek csapja volt, úgy téglára tették, vagy a pincelépcső közelében helyezték el és a fertályba eresztették a mustot. Eüenkező esetben lemerték a levit. Még korábban, az 1920-as évekig zsákban tapostak. Ritka szövésű csojjánsyákba öntötték a szőlőt, megtekerték a zsák száját, szapulóba tették, és úgy tiporták. A parassitsisákot ilyen célra nem használhatták, mert az megdagadt, nem jött ki belőle a lé. (Hasonló eszköz és 192

Next

/
Oldalképek
Tartalom