Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)
Szemle
Szabados György: Székesfehérvár új Árpád-kori történetéről Nem ez az egyetlen talányos megoldás, ami a könyvben felbukkan. „Étkezés a királyi udvarban: I. Károly és Erzsébet királyné” címmel egy Képes Krónika-iniciálé részletének közlése kissé abszurd végeredményt ad. Nem is azért, mert a téma se nem székesfehérvári, se nem Árpád-kori: első Anjou királyunk 1330. április 17-én Visegrádon családi körben költötte volna el reggelijét, amikor Záh Felícián rárontott, hogy őt feleségével és gyermekeivel együtt lekaszabolja (219); ám a teljes iniciálé azt a jelenetet örökíti meg, amikor Erzsébet királyné jobb kezével férje vállát óvja, Felícián kardja ezért az ő kezére sújt le, s metszi le négy ujját. A jelen kötet kedvéért az iniciálénak bő felét metszették le, ezért csak a merénylő részlete látszik: az már nem, ahogy „a királyné akkori al-étekfogómestere rárontott Felíciánra, mint egy vérszomjas fenevadra, és tőrével vitézül a nyaka és a lapockája közé csapva a földre terítette. ” (Képes Krónika. Fordította Bollók János. Budapest, 2004. 127.) Tagadhatadan, hogy a miniatúra itt közölt részletén jobban érvényesül a díszes teríték, csakhogy a kardcsapás véres következménye is jobban kitűnik! A királyi udvarban folytatott étkezések ennél azért békésebbek szoktak lenni, ilyenformán ez a krónikás kép korántsem reprezentatív erővel jeleníti meg az Anjou-kor felséges reggelijét — egy Árpád-kort tárgyaló összegzésben pedig különösen nem. A képek kérdésén túlhaladva elmondható, hogy forrásidézetek is gazdagítják a fő szöveget, ami jó, hiszen az oklevelek, krónikarészletek megbízható fordításban hozzák a mai olvasó közelségébe a régi időket; azt viszont nem értem, mit keres a szemelvények között Antonio Bonfini humanista történetíró tudósítása II. Ulászló 1490. évi koronázásáról (217). Megint más, amikor a lengyel humanista krónikás, Jan Dlugosz I. Ulászló koronázása (1440) kapcsán szól Géza nagyfejedelem fehérvári temetkezési helyéről (30); e vitatott híradásra alább még kitérek, ám Árpád-kori vonatkozása vitán felül áll. A képek, idézetek, térképek mellett ábrák és jegyzékek segítik az olvasót. Ezek: Fejér megye Árpád-korból adatolható ispánjai (38), IV. Béla 1237-es kiváltságlevelének származási táblája, ami a jogi intézkedés diplomatikai utóéletét vázolja fel (150), egy igen rövid jegyzék Fehérvár ismert Árpád-kori bíráiról (165), majd egy töredékességében is érdekes összeállítás esztergomi palotatulajdonosokról, akik között Székesfehérvár és Esztergom város polgárai egyaránt előfordultak (182). Hiányzik viszont a könyvből az Árpád-házi királyok jegyzéke. Pedig, ha már a megyésispánokról készült — nagyon helyesen! — egy külön összeállítás, akkor az uralkodók esetében ez még indokoltabb lett volna, hiszen az Árpád-korban köztudomásúan Székesfehérvár volt a koronázó város, ráadásul a királyok (sőt a hercegek) közül nem kevesen itt leltek végső nyughelyükre; technikailag sem lett volna különösebb kihívás jelölni azt, hogy az Árpád-háziak közül kiket temettek Fehérvárott. Mindezen elősoroltak már a tartalmi ismérveket is érintik. A formai keretek is sejtetni engedik, milyen súlypontozás érvényesül a történetmondásban, amely — bizonnyal a szélesebb olvasóközönség el-nem-riasztása végett — nem tartalmaz lábjegyzeteket. Maga a könyv hat fő fejezetre tagolódik. Elsőként a kezdetek kérdései vétetnek sorra (11—41). Másodjára „Eapok Fehérvár krónikájából (1000—1242)” címmel egy eseményrendi fejezet következik (43—61). Harmadik fő fejezetként a legterjedelmesebb egység olvasható, ,^4z ország városa” (63—129), ebben kapnak szerepet a társszerzők. Erre mintegy rímel az ugyancsak hangsúlyos negyedik, polgárok városa” (131—189). Az ötödik fejezet az 1242-nél elejtett eseményrendi fonalat veszi fel, s vezeti el 1301-ig (191-207). A hatodik a város Árpád-kor-végi jellemzőit taglalja (209—243). Ezek után bőséges német és angol nyelvű összefoglaló következik (245—301), végül az elvárható segédletek — kép- és térképjegyzék, bibliográfia a rövidítések feloldásával, földrajzinév- és személynévmutató — sorakoznak (303—365). A kezdetek krónikája az Árpádok szállásterületeiről tudható ismeretek mérlegelésével indul. Zsoldos itt szembesíti a 14. századi krónikaszerkesztéseket (fehér ló mondája, Árpádnak a majdani Székesfehérvár mellett foglalt első szálláshelye „Noé begye” közelében, a mai novaji vagy kisfaludi pusztával azonosítható helyen) Anonymussal (Árpád útvonala Ungvártól Pusztaszerig, Óbuda — ,y\ttila városa” - birtokbavétele, temetkezése ugyanott). Lehetségesnek tartja, hogy „Árpád törzse” többször váltotta szállását a Kárpát-medencén belül, és előbb a Felső-Tisza-vidéken és/vagy Kalocsa környékén lakott, míg el nem foglalta Eszakkelet-Dunántúlt; ám erről csak a Karoling Pannónia 900-ban bevégzett birtokbavétele után van értelme beszélni (13—15). Már ez a rövid részlet több helyütt vitatható. 1) Volt-e „törzs”, mint nemzetségnél nagyobb, másodlagos társadalmi jelenség? Aki erre nemmel felel, mint például jelen recenzió írója (Szabados György: Magyar államalapítások a IX—XI. században. Előtanulmány a korai magyar állam történelmének fordulópontjairól. Szeged, 2011. 190—239.), az értelemszerűen nem beszél törzsekről, ha egyszer nem látja működésük nyomait. Ám akinek szakmai meggyőződése, hogy a 9-10. században számolni érdemes magyar törzsekkel, attól elvárható lenne, hogy a nem történész olvasót röviden tájékoztassa, mit ért „törzs” fogalmán, és miért tartja indokoltnak ezt a kategóriát az 1000 előtti hazai viszonyokra használni. 2) A honfoglalás kronológiája kapcsán a közelmúltban új felvetés jelent meg, eszerint a magyar bejövetel egy olyan hosszas folyamat volt, amely a 9. század közepétől kb. 895-ig tarthatott (Szőke Béla Miklós: A Karoling-kor a Kárpát-medencében. Budapest, 2014. 108-110.): Zsoldosnak szakmai álláspontjától függetlenül illett volna kitérnie erre a nagy horderejű elméletre, ám a mondott könyv nem hagyott nyomot bibliográfiájában. 3) Az uralkodóház szállásterületét azonosnak veszi a nagyfejedelmi központ fogalmával, vagyis nem 490
