Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)
Tanulmányok/közlemények - Néprajz - Gelencsér József: Az ítéletvégrehajtó kötele (Jogszokás, néphit, praxis)
Alba Regia 45. (2017) 361-396. Gelencsér J ózsef Az ÍTÉLETVÉGREHAJTÓ KÖTELE (Jogszokás, néphit, praxis) írásom címéből következően az alábbiakban elsősorban az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéstől kezdődő időszakban a legsúlyosabb büntetések, a halálbüntetések végrehajtása döntő részénél alkalmazott kötéllel kívánok foglalkozni. Az immáron nem hóhérnak, hanem ítéletvégrehajtónak nevezett személy eszközével, ennek használatával, a hozzá kapcsolódó jogszokásokkal, népi hiedelmekkel, szólásokkal, szépirodalmi megjelenítésekkel. Elengedheteden azonban, hogy ezt megelőzően röviden kitérjek a halálbüntetés történetére, a végrehajtás egyik módjára, az akasztásra, a különféle akasztófákra, a hóhérok szerepére, személyére. I. A HALÁLBÜNTETÉS Az emberi élet kioltása, a halál szándékos okozása büntetésként is már ősidők óta része az emberiség történetének. Kezdetben az egyén vagy a család megtorlásként, bosszúból, így vérbosszúként ölte meg, oltotta ki erőszakkal egy másik természetes személy életét. A nemzetségi társadalom kialakulása után a törzs alkalmazta ezt, mint legsúlyosabb szankciót, majd létrejöttétől az államot illette meg kiszabása és végrehajtása. Az állam erre jogosult szervei jogi normákat hoztak létre, melyek által a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőit életük elvételével, halálbüntetéssel fenyegették. Az igazságszolgáltatási szervek pedig az alkotott jog vagy a szokásjog alapján döntöttek, hozták meg a halálos ítéletet, hogy azután az erre rendelt szervek azt végrehajtsák. A halálbüntetés értékmegvonás volt, a legvégső érték, az élet elvétele. A halálbüntetés végrehajtásának, liturgiájának másik fontos eleme a nyilvánosság volt. A kivégzés mindenekelőtt a gonosztevő elpusztítására irányult. Leghatásosabb módon, széles tömeg jelenlétében, egyfajta „népünnepély” keretében.1 A halálbüntetést, mint egyértelműen a legsúfyosabb büntetést a középkortól, a tradicionális jogban egyrészt a súlyos közbüncselekményekre, másrészt vagylagos, azaz megváltható jelleggel egyes magándeliktumokra alkalmazták. A középkorban az egyre nagyobb számban meghozott, egyre súlyosabb büntetések között a halálbüntetés rendes büntetésnek minősült. Ahogy ma a szabadságvesztés végrehajtásának különböző fokozatai (fogház, börtön, fegyház) ismertek, úgy a középkor az egyszerű és a minősített halálbüntetést különböztette meg. Az egyszerű végrehajtási mód, mely csupán az élet elvételére irányult, a fővételt, az akasztást, a kötéllel megfojtást és a vízbefojtást foglalta magában. Minősített halálbüntetésnek számított a kerékbetörés, a karóba (nyársba) húzás, a horogra függesztés, a felnégyelés és a megégetés. Ezek nagy fizikai fájdalommal jártak. Amennyiben különösen kegyedenül akartak a bírák az elítélttel elbánni, akár az egyszerű, akár a minősített halálbüntetésnél elrendelték a minősített végrehajtást, mely a halálos ítélet foganatosítása előtt borzalmas kínzásokkal járt. Többek közt tüzes vassal sütögetéssel, testcsonkítással, a bőrből szíj hasításával. Megsúlyosított halálbüntetésről is beszéltek ilyenkor. Más vonatkozásban a halálbüntetések között különbséget tettek a tekintetben, hogy az tisztességet nem érintő vagy dehoneszjáló volt. A főpapokat, a nemeseket és a nőket bizonyos bűncselekmények elkövetéséért ez okból pallos általi fővétellel és nem az egyébként járó akasztással büntették. A feudális kor végén a jogalkotó mintegy 60 cselekményt fenyegetett halálbüntetéssel.1 2 A kivégzések tehát nem voltak egyformán fájdalmasak. Nem tartozott a kegyeden, fájdalmas halálbüntetés végrehajtások közé, sőt sok esetben kegyes volt az akasztás, továbbá a fővétel, később a golyó vagy méreg általi halál és a villamosszék. Az akasztás korábban nem volt a leggyakoribb halálbüntetés, bár megbecstelenítő jelleggel bírt. A bitófán hosszan függő tetem a tradicionális jog idején nem került a földbe, nem lelt nyugalmat, hanem dögevő madarak marcangolták, hordták szét.3 II. József császár 1786. október 30-án eltörölte a halálbüntetést, de az 1790/91. évi XL. és XLIII. te. visszaállította. 1814. május 14-én a Legfőbb ítélőszékhez intézett királyfi leirat a minősített halálbüntetést megtiltotta. Mivel a leirat a Kúriának 1 DAVIDOV1CS 2006, 46-47. 2 BÉLI 1995, 73-74; MEZEY 2007, 306; POMOGYI 2008, 393-394. 3 MEZEY 2006a, 28-29. 361
