Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 44. (Székesfehérvár, 2016)
Tanulmányok/közlemények - Néprajz - Orosz György: "Csodálatos álmot láttam…" A Legszentebb istenszülő álam című nagyorosz egyházi népénekek a keresztény népi jámborságban és a magikus praktikákban
Gelencsér József: A haj lenyírása mint büntetés. Szokásjog, írott jog, jogszokás eljárásoknak. A magyarokban halálos ellenséget látva számos helyen a civil lakosságot életétől és vagyonától fosztották meg. Gracza György az események után fél évszázaddal megjelent könyvében egyenesen szervezett magyarirtással vádolta az erdélyi románokat. Példái sorában, témánkhoz kapcsolódóan írta, hogy Naszódon naponként lehetett látni oszlopokhoz kötött magyar úrinőket és előkelő férfiakat, kitéve a román gyülevész tömeg aljas szidalmainak. Mindegyik nőt gyalázatosán megnyírták, némelyiknek emlőit, másoknak füleit, orrát vágták le.71 Egész más okból, a közösség normáinak megtartása érdekében élt a nép körében több jogszokás, melynek során közvélemény-büntetésként alkalmazták a hajlevágást, a hajviselet megváltoztatását. Leginkább nőkkel szemben, a nemi erkölcs védelme érdekében. Ezeket maga a közösség követelte ki, világi törvény és hatalmi közreműködés nélkül, legfeljebb egyházi jóváhagyással. A köztudatban a 20. század elején is élt annak emléke, hogy korábban a kéjhölgyeknek és más erkölcstelen nőknek le szokták vágni a haját. Parasztdubován (később Pórcseres, Árva m.) szintén a 20. század elején a szlovák lakosok még emlékeztek arra az időre, mikor a megesett lányokat hajuk levágásával büntették. Az akkor szomszédos Morvaországban a megesett lánynak az asszonyok vágták le a haját és fejkötőt tettek rá.72 Közelebbi forrásmegjelölés nélkül, korábbról írta Tárkány Szűcs Ernő (1921-1984) jogtudós, hogy a 18. században hajlenyírássalbüntették a tolvajt, akit a vízimalomban a lopáson tetten értek. A 20. század közepén pedig a közös munkában résztvevő és a társaival szemben tolvajkodó személyre alkalmazták ugyanezt a büntetést, vagy fejének kátránnyal, kocsikenőccsel való megkenését.73 Ezekben az esetekben a közösség a vagyon, a tulajdon ellen vétőket szankcionálta. Az előző századfordulón, illetve a 20. században a közösség, vagy egyetértésével a sértett személy legtöbbször mégis a nemi erkölcs védelme, a helyi normák megsértése miatt lépett fel és alkalmazta a hajlenyírást. Jogszokásként, mivel végrehajtása idején sem törvény, sem rendelet nem írta elő fő- vagy mellékbüntetéskénti alkalmazását, ahogy szokásjogi alapja nem volt, úgy a bírói gyakorlat sem élt vele. A magyar paraszttársadalom megszégyenítette a hűtlen asszonyt, amint ezt a számos esetből a kutatás által felszínre hozott adatok is bizonyítják. Fél Edit (1910—1988) néprajzkutató 1936-ban Kocson (Komárom m.) végzett kutatást. Itt említették neki, hogy korábban a félrelépő feleség haját az ura, azaz a férj a bakterrel vágatta le. Aztán a levágott hajú asszonyt ugyancsak a bakterrel sétáltatta meg a faluban. Azért, hogy a kényszerű séta alatt mindenki kedvére mocskolja. A hajlevágás lánynál is előfordult. Egy asszony azért nyírta le egy lány haját, mert az elszerette az urát.74 Kecelen (Bács- Kiskun m.) bár a hajat nem vágták le, de kendője lecibálása után megtépték a hűtlen asszonyt vagy leöntötték.75 Jávor Kata (1943) néprajzkutató véleménye szerint sok vidéken az íradan törvény (azaz a népi jogszokás — G. J.) a férjre bízta a házasságtörés büntetését. A legáltalánosabb módja ennek az volt, hogy az ember megverte az asszonyt. Varsányban (Nógrád m.) az 1970-es években még emlékeztek egy férjre, aki „kutyanyomba lépett” azaz hűden felesége haját levágta és így kergette ki az utcára.76 A 20. század első felében a parasztságnál a férfiak általában nyáron sem nyíratták kopaszra a fejüket, hanem rövidre vágott hajat hordtak. A parasztgyerekeknél, a fiúknál viszont nyáron rendszeres volt a kopaszság, melynek azonban nem a büntetés, a megszégyenítés volt az oka, hanem a praktikum, a tisztaság. A kopasz fejet könnyű volt megmosni, kevésbé piszkolódott, az esetleges tetvesség veszélye sem állt fenn. Más társadalmi rétegeknél viszont nem ez volt a gyakorlat. Jelzi mindezt a lassan polgárosodó Csákváron (Fejér m.) követett szokás. Ott a parasztgyerektől eltérően az iparos gyerekek haját nem nyírták le. A magyarázat szerint ugyanis ők többre tartották magukat. Ahogy pár év múltán az iparos legény sem udvarolt parasztiánynak.77 Napjainkban is felbukkant a büntetésből, megszégyenítésből történő hajlenyírás, melynek végrehajtója azonban nem egy közösség, hanem a magát sértettnek tekintő család volt. Az esemény színhelye a Velencei-tó környékére, ideje 2011 októberére esett. Egy 40 éves családapa egy 17 éves lánnyal került szerelmi viszonyba. Amint a kapcsolat a feleség és annak 24 éves lánya tudomására jutott, elhatározták, hogy bosszút állnak, a lányt megszégyenítik. A 17 éves nő éppen fotóst keresett a facebookon igazolványképe elkészítéséhez. A férfi felesége és lánya álnéven, az internetes portálon keresztül Kápolnásnyékre csalta a semmit nem sejtő lányt. A megbeszélt helyszínre egy ismerősük által vezetett személyautóval mentek. A találkozási ponton a hátsó ülésre ültették be a fiatal lányt azzal, hogy autóval viszik a fotóshoz. A kocsiban viszont a középre szorított lányt azonnal verni kezdték, ékszereit elvették, mondván, hogy azt szeretőjétől kapta. Azután lefogták, vállig érő haját ollóval és hajnyíróval levágták, elcsúfították. Közben a 25 éves 71 GRACZA é.n. II. 424-425. 72 VÁJNÁ 1906-1907, II. 90-91. 73 TÁRKÁNY SZŰCS 1981, 289-290. 74 FÉL 1941, 7. 75 ÖRSI 1984, 847. 76 JÁVOR 2000, 663. 77 Pál Istvánná Tobak Erzsébet (1933) csákvári lakos közlése, melyet a 2015. évi helyszíni gyűjtés során többen megerősítettek. 362
