Kulcsár Mihály (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 43. (Székesfehérvár, 2015)
Tanulmányok/közlemények - Történettudomány - Lukács Miklós: A honvéd katonai hagyományok családunkban
Alba Regia 43. (2015) LUKÁCS MIKLÓS A HONVÉD KATONAI HAGYOMÁNYOK CSALÁDUNKBAN Családunk férfi tagjai közül szinte valamennyien részt vállaltak a haza védelmében. Hosszú katonáskodás, frontszolgálat, hadifogság, hősi halál lett osztályrészük. Mindkét ágon sok katonát, apai ágon kevesebb, anyai ágon több hadifoglyot tartunk számon. Apai ágon a legkorábbi katona, akit megőrzött a családi emlékezet, Böde Ferenc, ükanyám sógora volt. Böde Ferenc (1859—1945) nősülése előtt hosszú ideig huszár, kürtös (bomista) volt a 10-es huszárezredben Boszniában. Leszerelése után nősült, 1884-ben épített házat Zámolyon (Fejér m.). O lett a zámolyi önkéntes tűzoltó-egyesület szertárnoka, kürtöse, egyúttal a zámolyi tűzoltózenekar tagja. Dédnagyapám, Lukács József (1883—1940) 1915-ben vonult be Zámolyról a magyar királyi székesfehérvári 17. honvéd gyalogezredbe. Az orosz fronton, Galíciában harcolt, ahol 1915-ben fogságba esett. Bekerített rajuk honvédéit az orosz katonák lelőtték volna, ha nem érkezik oda egy tiszt, aki megparancsolta, hogy a hadifoglyokat kísérjék hátra. Négyéves hadifogsága idején orosz és ukrán parasztgazdaságokban dolgoztak. Mindvégig összetartott, nem hagyta el egymást négy Fejér megyei hadifogoly: két zámolyi, egy csákvári és egy vértesacsai. Az 1917-es októberi forradalom kitörése után fő törekvésük az volt, hogy nyugatnak, hazafelé tartsanak. Bizonyos ideig dolgoztak egy gazdaságban, majd az így keresett pénzért vett vonatjeggyel hazafelé utaztak. A vonaton gyakran agitálták őket, lépjenek be a vörös hadseregbe. Dédapám erre nem volt hajlandó, ezért kidobták a robogó vonatból. Szerencsére nem történt nagyobb baja, csak az arcát és a kézfejeit zúzta le a vasúti töltésen. 1919 őszén ért haza társaival együtt. Közülük Lepsényi new zámolyi fogolytársa a hadifogság emlékére fiát Ivánnak kereszteltette. Csákvári fogolytársával is tartotta a kapcsolatot, búcsúkor többször is vendégül látták egymást. Vértesacsai sváb fogolytársával már Oroszországban megbeszélték, hogy azonos korú fiúgyermekeiket nyelvtanulás céljából kicserélik majd. Tervüket nagyapám hiúsította meg, aki nem volt hajlandó egy esztendőre a vértesacsai családhoz költözni cseregyereknek, mivel négy éven keresztül apa nélkül, édesanyja és nagyanyja nevelte, akikhez nagyon ragaszkodott. Dédnagyapám öccse, Lukács Pál (1899—1968), árva gyerek lévén, 16 éves korában mint önkéntes bevonult a 17. honvéd gyalogezredbe. Harcolt az olasz fronton. Tizennyolc éves korában már szakasz vezető volt. Megkapta az I. és II. osztályú ezüst vitézségi érmet, a Károly-csapatkeresztet és a sebesülési érmet. Vitézzé avatták. Vitézi címét elsőszülöttségi jogon legidősebb fia, Pál örökölte, akit 1938-ban Székesfehérváron avattak vitézzé. Nagyapám, Lukács József (1909—1998) zámolyi kőművesmester 1930-as bevonulásától 1945-ig összesen hat és fél évig katonáskodott a győri utászszázadban. Egész életében büszke volt erre az elit alakulatra, ahol együtt szolgált Dunántúl építőiparosaival, kőművesekkel, ácsokkal, vízimolnárokkal. Gyakran emlegette, hogy mestere, Csörgei János is utász (pionír, s^apőr) volt az első világháborúban. Nagyapám bevonulása előtt Balogh Lajos zámolyi asztalosmesterrel átfestette dédnagyapám 1915-ben készült katonaládáját. A Lukács József 1930 feliratú katonakuffer a székesfehérvári Szent István Király Múzeum Lestett ládák című kiállításán látható. A győri utászszázad öreg tiszthelyettese, vitéz Gálfi János azzal fogadta, hogy' nagybátyjával együtt harcolt az olasz fronton, egyszerre avatták őket vitézzé. Nagyapám a hathónapos katonai szolgálat idején tisztesiskolát végzett, őrvezetői rangot kapott. Részt vett 1938-ban a felvidéki, 1939-ben a kárpátaljai, 1940-ben az erdélyi, 1941-ben a délvidéki bevonulásban, a magyarlakta területek integritásának megteremtésében. 1938 őszén ők építették Vámosszabadi és Medve között a hadihidat, amelyen a Magyar Királyi Honvédség egységei bevonultak a Csallóközbe. Elhelyezési körletük Győrben a Frigyes laktanyában volt, de mozgósítás alkalmával a behívottakat elhelyezték a győri ágyúgyárban, az ácsi cukorgyárban és Komáromban a monostori erődben is. Itt szerelték fel, és indították a frontra az utász menetszázadokat. 1942—45 között frontszolgálatot teljesített, az Északkeleti-Kárpátokban részt vett a Hunyadi- és az Árpád-vonal kiépítésében, Nagyberezna, Ökörmező térségében erődített, a Kárpátokon kívül a Stryj folyónál, Stary Sambor, Sambor, Lemberg környékén építettek hidakat, utakat. Visszavonulásuk során Ökörmezőn, Máramaros megyében kellett volna rajával felrobbantaniuk egy főút menti malomépületet, hogy a romok akadályozzák a vörös hadsereg előrenyomulását. Magyar területen nem voltak hajlandók rombolni, a robbanóanyagot a malom melletti 255
