Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)
Tanulmányok - Demeter Zsófia: Régi és új szerepkörök Székesfehérvár történetében
Alba Regia 42. (2013-2014) DEMETER ZSÓFIA RÉGI ÉS ÚJ SZEREPKÖRÖK SZÉKESFEHÉRVÁR TÖRTÉNETÉBEN Városunk történetét elsőrendűen határozza meg földrajzi elhelyezkedése. Nem csupán jól látható módon, hanem olyan okok miatt is, melyek mára alig vehetők észre. Székesfehérvár 17089 hektár területének egészen a XX. század közepéig egyértelműen mezőgazdasági, paraszti hasznosítása jó termőtalajával magyarázható. A mezőgazdasági művelés alatti rész 80%-át, elsősorban a löszös lejtőkön levő csernozjom talajt az itteni dolgos parasztság megfelelő tápanyag-utánpótlással, intenzív műveléssel tette kiváló termőképességűvé, rajta elsősorban nagy élőmunka-igényű kapásokat termesztett, főként kukoricát. A város legtermékenyebb részét barna erdő talaj fedi, kert- és gyümölcskultúrára,1 kenyérgabonának alkalmas. A szántóföldek gabonatermése általában nem volt elegendő a város ellátására: az „életet” mindig védeni voltak kénytelenek a városi rendeletek (tiltották az eladást, előírták a vetések védelmét, tiltották a parlagot stb.). A réti- és öntéstalajokat, a vízjárta részeket az alsóvárosi és palotavárosi parasztság magas intenzitású, öntözéses kerti termesztésre, piaci árutermelésre, illetve takarmánytermesztésre használta. Az Alsóvárosban és az Aszalvölgyben bolgárkertészetek is voltak. A fehérvári parasztok nagy munkaerő-igényű kultúrákkal, intenzív állattenyésztéssel, fuvarozással keresték meg az újabb és újabb búzaföldre valót. Mert a palotavárosi „zőccséghegyezőknek” csúfolt piacozók, a tejeskocsit toló felsővárosi kofák, a híres fehérvári kacsafertályt áruló asszonyok is mindent „búzaföldben” mértek: a termőföld jelentette az igazi értéket. Egy „búzaföld”, mint sajátos fehérvári mértékegység, három magyar holdnyi szántót jelentett.2 A városi polgárságnak, ide értve a parasztokat és a kézműveseket, sőt bizonyos mértékig a kishivatalnokokat is, létalapja a föld és a szőlő volt. Mai öregektől még hallani, hogy fehérvári polgárnak az számított, akinek búzaföldje volt a határban, szőlője az Öreghegyen és kriptája a temetőben. Példaként egyetlen híres fehérvári család, a Szekfű család esetét hozom fel. 1759-ben kapott az első Szekfű polgárjogot. Eg)' évszázad alatt hallunk felsővárosi házukról, szárazrétjükről és sárrétjükről, két búzaföldjükről és eg)' kukoricaföldről, szőlőikről a Külsőhegyen és a Ráchegyen. A Belsőhegyen levő szőlőn hajlék is volt.3 A határban a szabad királyi város volt az egyetlen nagybirtokos, néhány középbirtok mellett a kisbirtok volt a jellemző. A város földvagyona általában a határ egynegyedét jelentette, ennek nagy részét kisbérietekben hasznosították.4 1931-ben - akkor tehát, amikor a városfejlesztés és az építkezések céljára már sok földet eladtak, illetve beépítettek — a város földvagyona meghaladta a 6237 katasztrális holdat. A város saját gazdálkodásának és a bérletek adminisztrációjának a központja a városmajor volt: itt tartották a városi állatállományt, és itt tárolták a terményeket, anyagokat. A városmajor 1701-től szerepel a forrásokban.5 A régi major a Piac tér és a Tolnai utca találkozásánál volt, majd a mai Sörház tér környékéről irányította a városgazda a gazdálkodást. A város az önálló szántóföldi gazdálkodást 1926-ban szüntette meg: szántóit ezután bérbe adta, csak a legelő- és rétgazdaságot tartotta fenn. A parasztság nagy földéhsége és a nagy népességnyomás miatt a kisbériéibe vehető területek nagyságát az 1930- as években előbb 12, majd 15 holdban maximálták.6 A város földvagyona a közcélú építkezésekkel általában fogyott, hiszen ezeket az építkezéseket csak a városi földek fölajánlásával lehetett megoldani. Az is többször előfordult, hogy ilyen célra először venni kellett földet: így ment át általában városi tulajdonba a legtöbb major, ha arra a területre szükség volt. A város mint gazda így általában szegény volt, egyes korszakokban kifejezetten el volt adósodva. így fordulhatott elő pl. az, hogy amikor nagy nehezen sikerült két hajdú számára állást szervezni, akkor az egyenruhát még csak megcsináltatták, de két kardra már nem tellett, a megyétől kellett kölcsönkérni, és a kardszíjakkal is adósok maradtak.7 1 WARVASOVSZKY 1996, 4. 2 KÁLLAY 1988, 98. 5 KÁLLAY 1988, 51-52. 4 DEMETER - GELENCSÉR Ferenc 1990, 195. 5 KÁLLAY 1988, 111. 6 FARKAS Gábor: Várostörténeti tanulmány. Székesfehérvár a két világháború között. Kézirat, SzVL. XV. 5. Kézirattár 445. 1. 2 DEMETER - GELENCSÉR Ferenc 1990,194-195. 53
