Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)
Szemle
és felgyújtotta a mának minden olaját, kölcsönkérte és elégette a holnap olaját, mert ránk szakadt tegnapok bús örökségét akarta elűzni. Minden vonalat kirajzolt, minden követ megmozdított s útnak indított romok és templomok közt kinyúlt alakja, mint egy modern magyar Palladioé. Lényének idegenségét az adta, hogy onnan jött, ahol a renaissance pápák, fejedelmek, mecénások a tevékenység és alkotás lázában égve építenek és újra építenek, kortársaikat kihasználva és lenézve, s egyedül csak az utókor dicséretét szomjúzva. O volt a legkonkrétabb, leggyakorlatibb s ugyanakkor a legnagyobb álmú magyar kultúrpolitikus... Tanítása az a szívós, elszánt munka, mely a természet könyörtelen konokságával dolgozik, mint a fecskébe szorított építő ösztön, mely Arany János szerint lerombolt fészket késő nyárban is újra kezdi rakni, még ha kora ősszel el is kell röppennie belőle. O is elröppent befejezetlen alkotásai közül, mint az Arany János fecskéje, nem azért, mert későn kezdette a fészekrakást, hanem azért, mert az ősz kegyetlenül korai volt.” „Nincs időnk” — írta maga Klebelsberg is, s nincs időnk nekünk sem. Magam is nyughatatlan természet vagyok, ezért érzem át, s értem meg Klebelsberg mohó sietségét, tervben és tettben való telhetedenségét. Az az ösztön csilingel bennünk is, kései utódokban, amire Ravasz László oly pontosan rámutatott: „az idő rövid, magyar embernek sietni kell, mert századokat késtünk.” Magam is egyszerre szeretném szüleim, nagy- és dédszüleim elveszített idejét, ellopott lehetőségeit visszahozni, s mindent megvalósítani, amit ők szerettek volna, hiába tudom, hogy ez képtelenség. S idő leginkább a kultúrpolitikához kell: nem lehet egy kormányzati ciklus alatt rendbe tenni mindazt, amit a korábbi időszakok elrontottak. Kultúránkra, intézményrendszerünkre és értelmiségünk állapotára egy pillanatra madártávlatból tekintve láthatjuk, hogy még mindig a szocializmus kádári-aczéli időszakának a foglyai vagyunk. Ennek tudatában kell a munkánkat végeznünk, mert a kultúrpolitika „mindig egy nemzedékkel előbbre dolgozik, kedvező vagy kedvezőtlen hatása a következő generációnál jelentkezik, mi magyarok pedig, ha Európa közepén egy nemzedékkel elmaradnánk, húsz-harminc évet behozni már nem tudnánk. Nekünk nincs időnk!” Ugyanakkor igaza van Klebelsbergnek abban, hogy „a kultúrpolitika hosszú lejáratú váltó. Ha az adópolitika vagy a közgazdasági politika rossz, a bajok rögtön jelentkeznek és megmozdul a nemzeti társadalom és javítani kell a hibás politikán. A kultúrpolitika terén nagyon sokáig lehet észrevétlenül vétkezni, de amikor az új nemzedék felnőtt, akkor az elkövetett hibákon, bajokon javítani, segíteni már nem lehet.” Ráadásul a mi feladatunk sem kisebb, mint a múlt század húszas éveiben volt, legyünk bár szülők, politikusok, kulturális szakemberek, pedagógusok, köztük a fehérvári ciszterci gimnázium tanárai: „nekünk olyan nemzedéket kell ma felnevelnünk, amely húsz év múlva meg fogja állani a versenyt az akkori más nemzetek generációival.” Pető Hunor, a fehérvári Klebelsberg-szobor alkotója azt nyilatkozta, hogy „elsősorban az emberre vagyok kíváncsi, magával az emberrel akarok párbeszédet folytatni a róla készült műtárgyon keresztül”. Az érző, gyarló emberről sem szabad megfeledkeznünk, aki ugyan nagyon távol van tőlünk, de művének kisugárzása észrevétlenül alakítja a huszonegyedik századi mindennapokat is. A szobrásznak a megformázás során az jelentette a legfőbb kihívást, vajon lehet-e olyan meghatározó szimbolikája egy neves személyiség viszonylag hagyományos ábrázolásának, „amitől a köz esetleg többnek érzi magát, illetve motiválja a saját hétköznapi tevékenységébe vetett hitét”? Klebelsberg életművével kapcsolatos mostani elmélkedésem előrevetíti, hogy a bronzba öntött nagy történelmi személyiséggel nap mint nap találkozó fehérvári gimnazistáknak is több lesz ez a szobor, mint „egy elsárgult fénykép kópiája”. Nem kell aggódnia Pető Hunornak, a plasztika „az illető ábrázolásán túl” képes lesz mást, jóval többet is közölni. Minduntalan arra fog figyelmeztetni bennünket, amit Klebelsberg mondott: „Nem győzöm elégszer hangsúlyozni: az a kis darab föld, melyet Magyarországnak neveznek, a mi hazánk, Európa belvárosában fekszik. A műveletlenség zsupfedeles háza számára Európa belvárosában túlságos drága lenne a házhely, s hamarosan lerombolnák az ott éktelenkedő házat. Vagy megtartjuk legdrágább nemzeti örökségünket: műveltségünket, vagy törölnek bennünket az önálló nemzetek sorából és pusztulnunk kell erről a földről.” Zárásként nem mondhatok mást, mint amivel 1926. október 17-én Tisza István szobrának a leleplezésekor fejezte be beszédét a kultuszminiszter: „Nagy államférfiú, nemes hazafi, [...] férfiak mintaképe, hódolattal hajolunk meg nemes emléked előtt. Ercszobrod mint emlékeztető példa álljon az újjáépítés korának nemzedéke előtt!” L. Simon ^Lás^/ó 409
