Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)

Szemle

Alba Regia 42. (2013-2014)

KLEBELSBERG KUNO SZOBRÁNAK AVATÁSA

SZÉKESFEHÉRVÁR, 2013. NOVEMBER 13.*

Kelet- és Közép-Európa zegzugos tájain sok-sok generáció belénk égett tapasztalata miatt érezzük úgy, hogy nemzedékről nemzedékre újra kell kezdenünk az életünket, vagy hogy apáink és nagyapáink félbehagyott életét és művét kell folytatnunk, befejeznünk. S vannak köztünk sokan olyanok is, akik egy vagy több hatalmas fordulatot, rendszerek bukását és újabbak születését élték meg, s egy életen belül többször újrakezdték azt, amit akaratukon kívül hasított ketté a politika kegyeden szeszélye. Igaz ez a nemzetünk történetére is. Hóman Bálint a Magyar Történelmi Társulat 1933. május 4-én tartott közgyűlésén elmondott, gróf Klebelsberg Kunoról szóló emlékbeszédében emlékeztetett arra, hogy „a magyar nemzet történetét Klebelsberg Kuno egy ízben nagy katasztrófákat követő újrakezdések sorozatának nevezte. Megállapításában sok az igazság. Bár az újrakezdések ismédődése együtt jár az emelkedés és hanyadás korszakainak ritmikus váltakozásával s ezért minden történed folyamatra jellemző, a magyar történetben mégis egész különös hangsúllyal jelentkezik. Nemzetünk sajátos földrajzi elhelyezkedésének, történeti adottságának és külpolitikai viszonylatainak következtében a magyar történelem nagy korszakaiban megfigyelhető lendületes előrehaladást és nagyvonalú fejlődést minduntalan erőszakos beavatkozások, nagy nemzed katasztrófák keresztezték s a nyugodt és egyenletes fejlődés menetét hirtelen összeomlások zavarták meg. E katasztrófák mindannyiszor új kezdeményezéseket tettek szükségessé, újrakezdéseket a nemzeti élet minden területén. A magyar nemzet életének katasztrofális válságaiból mindannyiszor megifjult erővel indult új élete, új emelkedés és új virágzás magaslata felé, mert épp a katasztrófák után támadtak fiai, kik a végső pusztulás veszedelmét felismerve és avval tudatosan szembeszállva, a nemzeti élet minden ágazatában erőteljes kezdeményezésekkel alapozták meg az új fejlődést biztosító intézményeket, céltudatosan jelölték ki az új utakat. A Trianon-utáni újrakezdés korszakának ily kezdeményező egyénisége volt a magyar kulturális élet területén [...] gróf Klebelsberg Kuno.”

Klebelsberg persze a saját életében is megtapasztalta a nagy katasztrófákat és az újrakezdéseket, az előre láthatatlan és a senki által nem várt, megjósolhatatlan fordulatokat. Gondoljunk csak a nagy háborúra, a tanácsköztársaság tomboló terrorjára, Horthy szerepvállalására, a király nélküli királyságra, valamint az ország széthullására, Trianon máig feldolgozatlan, talán örökre feldolgozhatatlan traumájára. S ha nem hal meg oly korán, akkor megtapasztalhatta volna mindazt, amit a nálánál tíz évvel fiatalabb Hóman megélt, s részben elszenvedett: a második világháborúba sodródást, a bécsi döntéseket, a holokauszt szennyét, a háború utáni reménykedés és demokratizálódás kommunisták általi eltaposását. Rendszerek porba hullása, remények szertefoszlása — mondhatnánk a huszadik századi magyar történelemről, nem felejtve, hogy közben mindig voltak olyanok, akik az újrakezdés motorjaivá, sőt máig ható szimbólumaivá tudtak válni. Közülük is kiemelkedik a Bethlen-kormány kultuszminisztere, az elmúlt másfél évszázad legnagyobb magyar kultúrpolitikusa.

Ennek az állításomnak nem mond ellent az, hogy Klebelsberg személyét és munkásságát is erősen támadták. Hóman szerint „művelődéspolitikai törekvései, alkotásai, egész kultúrpolitikai koncepciója és annak egyes részletei még életében és halála óta is sok gáncsban és kárhoztatásban részesültek. Törekvéseit irreálisnak, alkotásait és szervezéseit túlméretezettnek, politikáját elhibázottnak mondták s a gáncsoskodóknak még a világválságban gyökerező súlyos állampénzügyi helyzetért is őt okoló epés bírálata — sajnos — széles rétegekben visszhangra talált. Pedig ez a részletek szemszögéből ítélkező kritika merőben igaztalan volt, mert nem ismerve fel Klebelsberg politikájának irányító elvét, az alkotásaiban rejlő maradandó értékek mérlegelésére, munkássága igazi jelentőségének értékelésére is képtelennek bizonyult.”

A mindennapok politikai mocsárküzdelmeitől egy kicsit elemelkedve, egyúttal Hómannak is ellentmondva állíthatjuk, hogy Klebelsberg nagyságát már életében elismerték kortársai és közvetlen utódai: 56 éves korában bekövetkezett, váratlan halála mélyen megrendítette a politikai elitet, amely méltóképpen köszönt el tőle. A kultuszminiszter temetése körüli megmozdulás hasonlatos volt Kossuth Lajos 1894-es temetéséhez, csakhogy őt a hatalomban levők is elbúcsúztatták. Klebelsberget Kossuthhoz hasonlóan a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel,

Elhangzott a székesfehérvári Szent István Emlékév és a Ciszterci Szent István Gimnázium jubileumi ünnepségeinek a keretében a középiskola bejárata előtt, Klebelsberg születésének 138. évfordulóján.

407