Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)
Tanulmányok - Gelencsér József: "Kiszúrom a szemedet!" A megvakítás mint bűncselekmény, mint büntetés, valamint továbbélése a népi gyakorlatban
Gelencsér József: „Kiszúrom a szemedet!" A. megvakítás mint bűncselekmény, mint büntetés, valamint továbbélése a népi gyakorlatban Természetesen más népeknél is — időben eltérő korszakokban — hasonló folyamat játszódott le. Az első törvényekben rendszerint egymás mellett volt található az ősi szokásjog és a fejlettebb állami akarat, norma. A hatalom új szervezete részben a nemzetségi hagyományokra építve emelte fel rendszerét. így érthető meg a tálió, régi magyar kifejezéssel a forbát, azon belül a megvakítás alkalmazása. A később igen magas szintre jutott, kifinomult római jog első írott törvénye, a további jogfejlődés alapja a XII táblás törvény volt (i. e. 451—450.). A teljes egészében fenn sem maradt törvény főleg magánjogi, perjogi, büntetőjogi, kis részben államjogi és szakrális szabályok sorozatát képezte.11 Rómában már nagyon korán korlátok közé szorították a bűncselekmények magánüldözését, a magánbosszút. A megtorlás mértéke nem lehetett nagyobb, mint az elszenvedett sérelem. A XII táblás törvényben megjelenő ius talionis ezt szolgálta. De ugyanitt már a compositio elvét is alkalmazták. A XII táblás törvény rendelkezett azokról a cselekményekről, melyek többek közt megvakítást eredményeztek: „Ha valaki másnak a tagját töri, és nem egyezik ki vele, hasonló büntetés érje.” (8,2.) A testi sértésekkel összefüggésben ez a legsúlyosabb rendelkezés: a membrum ruptum, a tagcsonkítás esetére szólt, amikor az elkövető maradandó testcsonkulást okozott. így, ha a sértett kezét vagy lábát megcsonkította vagy őt megvakította. Ilyen esetben, megegyezés hiányában érvényesült a talio. Enyhébb szabályokat és a compositiot alkalmazták os fractum, azaz csonttörés esetén: „Ha valaki kézzel vagy bottal szabad embernek csontját törte, 300, ha rabszolgáét, 150 sestertius büntetés alá esik.” (5,5.) Végül az egyszerűen iniurianak nevezett, a csonttörésnél enyhébb súlyú jogsértésről is szólt a törvény. Ennek lényege az volt, hogy más személy tudatos megsértése büntetést von maga után. (8,4.) A klasszikus kortól kezdve a taliot a compositio váltotta fel. A sértett vagy családja pénzt kapott, mely megoldás az árutermelő Róma viszonyaival összhangban állt.12 A keresztény népek, így a keresztény hitre tért magyarság az egyházi szertartásokon rendszeresen hallott a Biblia tartalmáról, illetve századokon át sokat forgatta azt. A fenti bibliai szövegrészietek, különösen Mózes könyveinek rendelkezései ismertek voltak számára, gondolkodását befolyásolták. Ahogy a Bibliában, úgy a keresztényi gondolkodásban a büntetéssel kapcsolatban két, egymással ellentétes felfogás viaskodott. A keresztény vallás egyszerre képviselte a kegyetlen retorzió eszméjét és a humánus keresztényi magatartás modelljét. A bibliai törvények áthágóit maga a Szentírás is több esetben kemény büntetéssel rendelte szankcionálni. Másrészt ott volt a keresztény vallás nagy parancsa, a szelídség, a megbocsátás tanítása. A két felfogás korszakonként különböző erővel és súllyal érvényesült. Az új hit terjesztésének időszakában az egyház és vele együtt a büntető állam sokkal ingerültebben, nagyobb megtorló erővel reagált az új rendet érő támadásokra, mint később.13 A megvakítás a feudális Európában a testi, azon belül a testcsonkító büntetések közé tartozott. Ezeket korábban önállóan, majd a halálbüntetés végrehajtását megelőzően alkalmazták. Kéz, ujj, láb, orr, fül, ajak levágását jelentette mindez, a szemek kitolásán kívül. Ezek alkalmazása Magyarországon is századokon keresztül gyakorlat volt. A testcsonkító büntetésekre példák hozhatók Szent István, Szent László és Könyves Kálmán decretumaiból.14 Az államalapítást megelőzően a nemzetségi társadalom időszakában a magyarság körében még nem volt olyan felettes hatalom a nemzetségek felett, amely a más csoportok felől érkező sértéseket megtorolhatta volna. A csoportnak magának kellett választ adnia a támadásra, mert ez jelentette az egyedüli garanciát a közösség védelmére, megmaradására. A viszontválasz igénybevett eszköze a bosszú és a háború, a fegyveres elégtétel volt. A bosszú kötelező volt, abban az egész csoport részt vett. Másik oldalról a sértő egész nemzetsége szenvedte el, állotta ki a bosszút. Kollektív volt tehát az ítélkezés, a végrehajtás, a helytállás. A bosszú főleg a „szemet szemért” elv jegyében zajlott. A törzsek, a törzsszövetség kialakulásával változás történt: a törzsszövetségi vezetők között ott volt az ítélkező funkciót ellátó személy is. A bosszú korlátozásra került, az emberéletek, a harci érték megőrzése érdekében. A gazdasági gyarapodás a büntetést részben vagyoni térre terelte át. Abban a korban a bűncselekmények büntetésének nagy része a gyakorlat, a szokás, a tradíció követelte módon alakult. Az állami büntető igazságszolgáltatás kiteljesedése az Árpád-házi uralkodók országlása idejére esett.15 Szent István törvényeit Györffy György történész a korabeli viszonyokhoz képest nem tartotta szigorúnak. Felhívta a figyelmet, hogy nyomát sem találni bennük az akasztásnak és a megvakításnak, mint büntetési módnak. Kiemelte, ha a középkori tálió elve érvényesült is a törvényhozásban, a testcsonkítás ritka eseteiben megadta a tinóval vagy más úton történő megváltás lehetőségét.16 Tény, hogy Szent István II. törvényében szerepel a kéz-, láb-, orr-, füllevágás és a nyelv kivágása. (Szent István II. törvénye 15, 39, 40, 47 és 54. §.) Több helyen a kompozíció elve révén lehetőség volt a meghatározott számú tinóval vagy más módon történő kárpódásra. (Pl.: Szent István II. törvénye 14, 15, 25, 30, 33, 37, 39, 40, illetve 48, 49 §.) Viszont a kardot rántókat, azzal bűncselekményt elkövetőket az általánosnál szigorúbban kívánta büntetni a király. A tálió következetes alkalmazása itt mégis megvakítást kellett, hogy 11 MARTON 1963,15-16. 12 FÖLDI-HAMZA 1996, 565-566. 13 MEZEY 2007,296., 297. •« MÁRKUS 1898-1907, VI. 591-592. 15 MEZEY 2007, 268-269., 304-305. « GYÖRFFY 1977,129. 190
