Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)
Tanulmányok - Gelencsér József: "Kiszúrom a szemedet!" A megvakítás mint bűncselekmény, mint büntetés, valamint továbbélése a népi gyakorlatban
Gelencsér József: „Kiszúrom a szemedet!” A megvakítás mint bűncselekmény, mint büntetés, valamint továbbélése a népi gyakorlatban levágása, az istenkáromló nyelvének kimetszése.) A tálió mint büntetési elv sokáig élt, de mellette feltűnt a kompenzáció is, mely a bosszú megváltását jelentette. Ismeretes volt a személyi kompenzáló (pl.: a megölt fiúért a vétkező egy életerős ifjút adott a megsértett családnak), de még inkább alkalmazták a vagyoni kompenzációt, azaz a kompozíciót. (PL: A testi sérülés megváltása bizonyos számú állattal.) Tehát a sértések vagyoni értékben történő kifejezését és kifizetését, azaz megváltását alkalmazták. A büntetéseknél az azonosság helyébe így az arányosság lépett, mely egyaránt kielégítette a sértett és a társadalom igazságérzetét.2 Visszatérve a címben jelzettekhez. A megvakítás illetőleg szemkitolás — ahogy említettem — igen hosszú ideje megtalálható az emberi együttélést szabályozó normákban. Egyrészt mint tiltott, súlyos büntetéssel fenyegetett magatartás, másrészt büntetésként, melyet alkalmaztak az ítélkezési gyakorlatban. Az utóbbival a jogi normák rendelkezései alapján büntettek, amit végrehajtottak, hacsak az elkövető nem válthatta, váltotta meg magát. Európában az újkorban a testcsonkító büntetéseket teljesen megszüntették. Közülük a komoly fizikai, pszichikai hátrányt okozó megvakítás már a középkorban kezdett háttérbe szorulni. A polgári kort megelőzően el is tűnt az európai államok tételesjogi szabályozásából, szokásjogából és bírói gyakorlatából. Amolyan búvópatakként azonban tovább élt: kivételes viszonyok között, háborús vagy forradalmi körülmények esetén, népítélet végrehajtása során. Végül a nép körében már inkább csak fenyegettek vele, vagy puszta szólásként maradt meg. Az alábbiakban mindezeket példákkal kívánom illusztrálni: egyrészt a jogi szabályozást, másrészt a magyar középkori királyi ítélkezést, harmadrészt a bírói praxist, negyedrészt a háborús és forradalmi időket, ide kapcsolódóan a népítéleteket, végezetül a népi jogéletet, jogi gondolkodásmódot. A vizsgálódás határait feszegetve napjaink egyes megnyilvánulásait sem kívánom figyelmen kívül hagyni. A jogi szabályozás Másnak a megvakítása tehát igen hosszú ideje tiltott, büntetendő cselekménynek minősült. A normákban szankcióként egyaránt érvényesült a tálió elve, a tükröző jelleg és a kompenzáció. Míg a fentiekben ezekről általános jelleggel szóltam, addig itt már konkrétan a megvakításhoz kapcsolódóan szólok. A tálió elve - hogy az elkövető azonos hátrányt szenvedjen azzal, akit sértett - itt valóban a „szemet szemért” elv szó szerinti alkalmazását jelentette. Aki más szeme világát elvette, annak az ókorban és a középkorban általában el kellett szenvednie, hogy a sajátját is elveszítse. Igen figyelemreméltó, hogy a tálió elvének illusztrálására ez a szabály, illetve szólás alakult ki, mely egyúttal nagyon kifejező is. Említettem, hogy a tükröző büntetést általában akkor alkalmazták, ha nem nyílott lehetőség a szűkebb értelmű tálió követésére. Ilyenkor tükröző volt maga a büntetés, és tükröző annak végrehajtása. (PL: A gyújtogató máglyahalálra ítélése, majd megégetése.) Némelykor azonban a tükrözés lehetőségei korlátozottabban, csonkábban érvényesültek.3 Ide sorolható a tolvaj megvakítása, hiszen a cselekmény végrehajtásában más testrészei mellett szemének, szemességének is meghatározó szerepe volt. A kompozíció elve alapján a megvakításkor viszonylag jelentős vagyoni büntetést alkalmaztak, mert a cselekmény súlyos hátrányt okozott a sértettnek. Azonban a vagyoni megváltás nagysága mégis függött az elkövető vagy a sértett társadalmi helyzetétől, és gyakran vagylagos volt. A felsorolt elvek közül a jogi normák kialakulásának kezdeti időszakában szankcióként döntően a tálió, a lényegileg azonos büntetés érvényesült. Ez a szankció nyilvánvalóan a szem, a látás elvesztését jelentette, az összes súlyos következményével, mégis előrelépés volt a parttalan magánbosszúhoz viszonyítva. Hammurabinak (i. e. 1792—1750), Babilónia királyának törvénykönyve kőoszlopba vésve maradt fenn. Az oszlop Hammurabit is ábrázolja, amint a Napisten előtt imádkozik. A bevésett szabályok vagy inkább ítéletek legnagyobb része büntetőjogi jellegű. A már meglévő jogszokásokat kodifikáló szöveg kimondta: „Ha valaki másnak a szemét kioltja, szemét oltsák ki.” Ezenkívül szerepelt a szem kiszúrása más cselekmények büntetéseként is. Éspedig: ha az udvaroncnak vagy kéjhölgynek a fia apja házát megtudakolja, nevelőapját vagy nevelőanyját meggyűlölve apja házához megy, szemét szúrják ki. Rendelkezett a szöveg arról is, hogy milyen árat kell fizetnie annak, aki egy rabszolga vagy egy felszabadult személy szemét elpusztítja vagy csontját töri. Az előbbi esetben fél mané ezüstöt, az utóbbinál egy mané (kb. fél kg) ezüstöt.4 Tehát ezekben a törvényi rendelkezésekben a tálió elve mellett a kompozíció is érvényesült. A Hettita törvények néven ismert hettita szövegek nem tekinthetők olyan hivatalos jellegű törvénygyűjteménynek, mint Hammurabié, hanem valószínűleg kimondott bírói ítéletek lejegyzéséből állították azokat össze a jogászok számára. Ezt az esetgyűjteményt két tábláról ismerjük, melyek egymáshoz való viszonya nem tisztázott. A hettita joggyakorlat sok tekintetben különbözött, eltérően fejlődött a mezopotámiai és az óhéber törvényektől. Jellemző volt a 2 Részben MF.ZF.Y 2007, 299.; KABÓDI 2006,117-118. 3 MEZEY 2007, 309-310. 4 HAMMURABI 1911, 54. 188
