Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 41. (Székesfehérvár, 2012)
A Gunda Béla-Emlékülés előadásai - Bereczki Ibolya: Emléktöredékek Gunda Béláról. Gunda Béla és Lukács László írásai
Alba Regia 41. (2012) BERECZKI IBOLYA EMLÉKTÖREDÉKEK GUNDA BÉLÁRÓL GUNDA BÉLA ÉS LUKÁCS LÁSZLÓ ÍRÁSAI Egy könyvborító fotója, amely maga is néprajzi forrás: Egy mosolygós, fehérkendős fiatalasszony az úton, aki gyermekével hordozókendőjében, kezében zománcos teáskannával megáll, mi több, elidőzik egy rövid időre. Nem másért, mint hogy választ adjon a vele szembe álló, polgári öltözékű, középkorú férfi kérdéseire. A jegyzetfüzetébe - talán éppen gyorsírással — jegyzetelő, derűs arcú néprajzkutató nem más, mint az éppen egy hónap híján 100 esztendeje született Gunda Béla. Az ily módon már nemcsak néprajzi, hanem tudománytörténeti értékű fotó nem másutt készült, mint az egykori Szepes megyei Zakárfalván (Zakarovce, Szlovákia) 1954-ben, ahol a jeles tudós a falu teherhordását vizsgálta, amely téma egyúttal nagydoktori értekezésének témájául is szolgált. A szerény cím: „Emléktöredékek” jelzi, hogy a szerkesztő és vele a kötet anyagában közreműködő egykori tanítvány, Lukács László az évforduló kapcsán első körben nem akart mást, és nem akart sokkal többet, mint hogy az írásokkal megidézze, újra körünkbe hozza Gunda Bélát. A kötetben a portréja alá került képaláírás mai felgyorsult világunkban lényegretörően, világosan és egyértelműen, mondhatni, egy twitterszöveg, vagy sms tömörségével, mindössze 160 karakter terjedelemben meghatározza az életmű lényegét. Idézem: „Gunda Béla (1911—1994) kolozsvári, majd debreceni néprajzprofesszor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, magyar etnográfusok számos generációjának nevelője.” Mit tudnak ma Gunda Béla életművéről, hatásáról, a magyar néprajztudomány alakulásában, 20. századi történetében játszott szerepéről? Az életmű teljes körű elemezése, értékelése jórészt még előttünk álló feladat, annak ellenére, hogy tanárunk már másfél évtizede eltávozott körünkből. Gunda Béla életrajzi adatai jól ismertek, és éppen Lukács László e kötetben is közölt írásai alapján könnyedén magunk elé idézhetjük egyetemistakorunkat, a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékének harmadik emeleti folyosóját, ahol megállított bennünket, és ránk figyelve érdeklődött szemináriumi dolgozatunk állásáról, lejegyzett céduláink anyagáról, vagy éppen újabb és újabb szakirodalmi adatokkal és könyvajánlásokkal bővítette néprajzi ismereteinket. A kötet lapján felsorakoztatott emléktöredékek és a közreadott harminc fotó Gunda Béla tanítási módszerében a néprajzi terepmunka fontosságára fordított örök figyelmét, a kezéből elmaradhatadan jegyzetfüzet és íróeszköz az adatok, és azok rögzítésének kiemelt szerepét, kutatói habitusának talán legjellemzőbb vonását hangsúlyozzák. A kötet lapjain Lukács László írásainak mozaikjából összeálló kép Gunda Béla pályájának Fejér megyei állomásaira — életútjának különböző szakaszaiban - is fényt vet. Különösen izgalmasak a diákkor és a fiatal felnőttkor, a pályakezdés első írásai, amelyeket azután a kötet második felében teljes szövegükben is olvashatunk. Mi minden felé fordult az ifjú Gunda Béla érdeklődése, amikor „Egy dunántúli nagybirtok cselédeinek élete” című publikációja a ráckeresztúri Szent László-pusztán gyűjtött néprajzi gyűjtéseinek alapján készült a Fiatal ... Munkaközösség szociográfiai csoportjában! „Szomorú sors az övéké! Aki látott már új év táján, hideg, sáros időben egyik pusztáról a másikba költöző cselédeket, amint ott kuporognak a szekéren ócska holmijaik között, már lehet fogalma erről a nehéz sorsról.” A szociális érzés mellett a részletek aprólékos megfigyelése, rögzítése és kritikus, szókimondó megfogalmazás jellemezte már pályája legelején. Egyetemi gyakornokként a fehérvári múzeum néprajzi gyűjteményéről publikált kis írása — melyet e kötet is tartalmaz — jelzi a fiatal kutató karakterét a markánsan megfogalmazott mondatokban. A kötet külön érdekessége — az eddig tudomásom szerint publikálatlan — kézírásos úti jelentése 1934. márc. 25. — ápr. 8. között a Néprajzi Múzeum megbízásából Csongrád, Torontál és Csanád vármegyében tett gyűjtőút járói. Különösen izgalmasak az egyes archaikus tüzelőberendezésekre, az interetnikus kapcsolatokra utaló megfigyelései, a pontosan rögzített terminológiák sokasága. A kötet utolsó írását német nyelven adták közre a szerkesztők, és ennek a közlésmódnak különös jelentősége van napjainkban is. Az írás 1978-ban, a Flerder-díj átadása alkalmából tartott előadásának szövege. Volkskundliche 153
