Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)
Bárth János: Agrárváros és tanya a Duna-Tisza közi homokhátságon (XVII - XIX. század)
Bárth János: Agrárváros és tanya a Duna-Tis^a kötQ homokhátságon (XVII—XIX. s%á%ad) A XX. század közepétől, elsősorban az 1950-es, 60-as, 70-es években ipartelepek és lakótelepek épültek az agrárvárosi belterületek szélén. Sok helyen a többszintes lakótelepeket lebontott földszintes agrárvárosi negyedek helyére építették. A piacokat kiköltöztették a főterekről, főutcákról. Közigazgatási átszervezések követeztében a városok elvesztették nagy kiterjedésű határukat és tanyáikat. A nagy múltú járások megszüntetésével a városok egy része elvesztette közigazgatási központ szerepét. Az új ipartelepek jobbára uniformizált képet mutattak. Az agrárvárosi negyedek is fokozatosan átépültek a vélt vagy valós polgárosulás jegyében. Legtöbbször a hagyományos településszerkezet is megváltozott. A városok általában elvesztették egyéni arculatukat. A XX. század végén legjobb esetben csak a főterek, főutcák patinás házai emlékeztetnek a korábbi különleges, egyedi városi múltra. A XX. század második felében meglehetősen rendszertelen, tervszerűtlen építkezésekkel kiterjedt agglomeráció jött létre a városok közelében. Az agglomerációs övezet sok esetben egybeesik a régi szőlőhegyek területével (Kecskemét, Kiskunhalas). A XX. század első fele a farmtanyák soha nem látott szaporodását hozta a Duna-Tisza közén. A korábbi időszakokkal ellentétben egészen kicsi, 1-2 holdas földparcellákon is épülhettek tanyák. Még az 1945-ös földreform is lökést adott a tanyafejlődésnek. Valószínűleg az 1949-es népszámlálás időszaka jelenti a tanyahálózat sűrűségének csúcsát. 1949—1950-től megkezdődött a tanyák fogyása, a tanyahálózat pusztulási folyamata. A tanyapusztulás a Duna- Tisza közén nem volt olyan méretű, mint a Tiszántúlon. Valószínűleg azért, mert a Duna-Tisza közét uralta a farmtanya, ahonnan nem volt hova visszavonulni, mint a tiszántúli tartozéktanya birtokosának. Másrészt a Duna-Tisza közén az 1960-as években gyökeret vert a szakszövetkezeti gazdálkodás, ami kedvezett a családi kisgazdaságok fennmaradásának. Az 1950-es és az 1960-as években a magyarországi államszocialista agrárpolitikát és településfejlesztési politikát intenzív tanyaellenesség jellemezte. A tanyák nem részesedtek civilizációs vívmányokban, pl. nem kaptak villanyt, nem épültek tanyai utak stb. A tanyavilágban építési tilalom volt érvényben. Nem lehetett korszerűsíteni az öregedő lakó- és gazdasági épületeket. A hivatalos propaganda ideológiai meggondolásból székében terjesztette, hogy a tanya és az elmaradottság azonos fogalmak. Mindez abban az időben történt, amikor a világ boldogabb tájain az állami agrártámogatások részeként a tanyaszerű telepek sorsa felfelé ívelt. (Pl. Dániában, Finnországban stb.) Az 1950-es évek tanyaellenessége és tanyapusztítása a magyar vidékfejlesztési politika legnagyobb úttévesztését jelentette. Az 1970-es években szükséges rosszként megtűrtek lettek a maradék tanyák. Megindultak a tanyavillamosítási törekvések és akciók. Az 1980-as évektől szaporodtak a másodlagosan tartozék jellegű, vagyis neo-tarto^éktanyák. Tulajdonosaik falvakban, városokban laktak és tanyájukat gazdasági telephelynek használták. A motorizáció lehetővé tette, hogy a faluból, városból naponta akár kétszer is felkereshessék tanyájukat, ahol sertéstelepet, marhatartó telepet stb. hoztak létre. Az 1990-es években a rendszerváltás hatására formálódtak nagyobb számban az egy-egy termelési és szolgáltatási ágra, pl. tejtermelésre, fóliás kertészkedésre, borkészítésre, idegenforgalomra szakosodott vállalkozó tanyák. A határkép új színfoltjai lettek a városi, falusi mintára épült többszintes emeletes tanyaházak és az egyre szaporodó üdülőtanyák. Magyarországon a XX. század első felében, különösen az 1930-as években jeles elképzelések fogalmazódtak meg a tanyai közigazgatás rendezésére, korszerűsítésére, új tanyaközségek létrehozására. A tudományos alapossággal kidolgozott tervek bizonyos elemei megvalósultak ugyan a XX. század közepén, de az új közigazgatási rend kialakítását beárnyékolta a kor diktatórikus, osztályharcos és határozottan tanyaellenes hangulata. 1950 tájékán, leginkább 1952-ben, több tucat tanyaközséget hoztak létre a tanyai közigazgatást rendező hatóságok a Duna-Tisza közén. A régi történelmi mezővárosok és nagyközségek tanyás határrészei sorban elszakadtak anyavárosuktól. Pl. Kecskemét határából alakult Lakitelek, Szentkirály, Nyárlőrinc, Bugac, Hetényegyháza, Ballószög, Helvécia, Városföld, Ágasegyháza község. Kiskunhalas határából vált ki Kunfehértó, Zsana, Balotaszállás, Pirtó község. Jánoshalmi területből formálódott Kéleshalom stb. A tanyavilágban a XIX. század végén és a XX. század első felében kialakultak természetes tanyasűrűsödési pontok. Főleg utak mellett, a tanyai iskola, a tanyai vasútállomás, a tanyai bolt és kocsma közelében jöttek létre ilyen spontán sűrűsödések. A „külterületi lakott hely” sűrűsödési területe néha falura emlékeztet mindenféle közigazgatási önállóság nélkül. Lakosságszáma elérheti, sőt meg is haladhatja sok pusztuló dunántúli falu lélekszámát. Szerencsés esetben e sűrűsödési területek formálódtak falvakká, az új tanyaközségek központjává a XX. század közepén. A tanyaközségek központjaiként kijelölt területeken állami támogatással középületek, sőt néha lakóházak is épültek. A község fekvése, földrajzi adottságai lényegesen befolyásolták, hogy magánépítkezésekkel növekedett-e az új belterület, vagy nem; életképessé vált-e az új közigazgatási egység vagy nem. Az a körülmény is lényegesen befolyásolta az új falu sorsát, hogy helyén korábban létrejött-e természetes tanyasűrűsödés. Az új tanyaközségek legtöbbször középkori falvak neveit viselték. Ezek a nevek több száz éves pusztanévi szendergésükből keltek életre a 70
