Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)
Gelencsér József: Az özvegy nehéz élete - Sors és jogi néphagyomány
Gelencsér József: özvegy nehéz élete — Sors ésjogi néphagyomány Kálmán I. törvénye negatív módon említette a megvakítást. Bizonyos esetekre kimondta, hogy a tolvajt nem kell megvakítani. A szabályok idővel enyhültek, de a testcsonkító büntetések csak a 18. század második felében tűntek el végképp.21 A feudalizmus korának magyar jogszabályai tehát szóltak egyrészt a megvakításról mint jogellenes cselekményről, másrészt mint büntetésről. Újfent Frank Ignácot idézzük, aki a korszak végén összegzésképpen ezt írta a megvakítás bűncselekményéről: „Régente a hívtelenség bélyegét viselte, ma pedig a nagyobb hatalmaskodáshoz tartozik: testvér és rokon megverése, vagy ember tagjainak, szemeinek kiszakasztása.” Nagyobb hatalmaskodás esetén az elkövetőnek homagiumot, azaz vérdíjat kellett fizetni, mely rendenként változó nagyságot ért el.22 A hűtlenség esetei közül az 1723. évi X. törvénycikk sorolta át a szemek kivájását a nagyobb hatalmaskodás körébe. A jogszabályok tehát súlyosan ítélték meg az ilyen cselekményt és ezzel megegyezett a törvényszéki gyakorlat is.23 Kritikus időszakokban, éles konfliktusok idején, így 1848^19-ben népítéletként, torzult népi jogszokásként bukkant fel a megvakítás. A polgári kor kiváló büntető törvénykönyve, az 1878. évi V. törvénycikk, a Csemegi-kódex a szándékos megvakítást a súlyos testi sértések közé sorolta, és börtönbüntetéssel fenyegette. Az általunk vizsgált korban ez a jogszabály volt hatályban. Megfigyelhető, hogy a 20. század elején a parasztság körében súlyos vagy kevésbé komoly fenyegetésként elhangzott egy-egy bűncselekmény elkövetésére vagy hajdani büntetés alkalmazására utalás. Ilyen volt egyrészt a „megöllek”, „agyonverlek”, „kikaparom a szemed”, másrészt a „szíjat hasítok a hátadból”, „tűzbe doblak” kifejezés.24 Gölöncsér Lajos szemkiszúrással fenyegetése is ebbe a sorba illik. Egy hajdani büntetés továbbélése, immáron nem alkalmazott jogintézményként, nem is népi jogszokásként, hanem csak a megelőzést szolgáló figyelmeztetésként, fenyegetésként. V. Egyeden - igaz az általános vonásokat igen intenzíven magában hordozó - eset, eseménysor jól mutatja egy közösség, adott esetben a sárkeresztesiek, rajtuk keresztül a magyarság jogi népszokásban gazdag hagyományát. Az özvegy története számos tételes jogi, jogtörténeti és népi jogszokásbeli vonatkozással, kapcsolattal bírt. Benne korábbi korszakok, századok emlékei, jogéleti hagyományai éltek tovább. A népi jogszokások törvényerősítő (pl. özvegyi jog), törvénypódó (pl. a házasságkötéshez hozzájárulás) vagy törvényrontó (pl. fiági öröklés) szerepe nyilvánult meg. Ennek jegyében esetenként küzdött egymással a hagyomány, a múlt és az akkori jelen. Másrészt egyes jogintézmények módosult formában tovább éltek (pl. sororatus, kommendálás) vagy puszta fenyegetéssé alakultak át (pl. megvakítás). BÉLI 2000 FRANK 1845 GELENCSÉR 2005 GELENCSÉR 2008 GELENCSÉR 2010 GELENCSÉR-LUKÁCS 1991 GYÖRGYI 1979 IRODALOM Béli G.: Magyar jogtörténet. A tradicionálisjog. Budapest-Pécs. Frank L: A közigazság törvénye Magyar honban. Pest. Gelencsér J.: Öröklési szokások 1931-ben. In: Fehérvári Polgár, 2005. február, 15. o. Gelencsér J.: „Második házastársamra hagyom” In: Fehérvári Polgár, 2008. március, 15. o. Gelencsér J.: A gyújtogató megégetése. Norma, joggyakorlat, jogszokás. In: Ünnepi kötet S^alay Gyula tiszteletére 65. születésnapjára. Győr, 205—221. Gelencsér J. — Lukács L.: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. Székesfehérvár. Györgyi E.: Házasságközvetítés. In: Ortutay Gy. (főszerk.) Magyar Néprajz} Nexikon, 2. Budapest, 502. 21 MÁRKUS 1907, VI. 591-592. 22 FRANK 1845, 717-720. 23 PAULER 1869, II. 179-180. 24 GELENCSÉR 2010, 217. 288
