Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)
Gelencsér József: Az özvegy nehéz élete - Sors és jogi néphagyomány
Alba Regia 40. (2011) Asztán mégis összekerútűnk. Szombaton esküttünk, hétfőnn az urodalom ideküdött eggy nagy kocsi fát. Öregapám /ti. Igari István/ nem akarta beengennyi. Hogy' ű a fiát atta a Gölöncsér Julcsához, nem a Szumper Gyurit. De a kocsis ledöntötte a fát. Mikor meggyütt az uram, montam neki: Mennyé be az intézőhő, kérgyé tüle lakást! Attak is. Elősször nem szerettem az uramat. De asztán megszerettem, mer jó vót. Meg jóravaló vót, mindenhő értett. Az urodalom eggyik keze vót, böcsületbe vót. Nem vót rossz sorom a cselédházakná. Ott is vártám. Nem szégyőtem, hogy béresházhó megyek.” Szumper György és Gölöncsér Julianna 1934-ben kötöttek házasságot. Lakodalmat nem tartottak. Az esküvőre a sárkeresztesi református templomban került sor. A kor viszonyait jellemzi, hogy a katolikus vallású Szumper György nem mert elmenni, bejelenteni a szomszéd faluból átjáró, az uradalom által támogatott plébánosnak azt, hogy református nőt vesz el feleségül, és hol esküsznek meg. Kérésére a feladatot a biztosabb fellépésű Gölöncsér Lajos vállalta. A házasság korábbi ellenzője ment Magyaralmásra a katolikus paphoz, és megtette a bejelentést. Az új pár és a gyerek rövidesen felköltözött Sárkeresztes-Belmajorba, a gróf Károlyi uradalom egyik cselédházába. Mikor költöztek, Igari István azt mondta volt menyének: „Igari István pallásárú csak visző e (elviszel). Nem tudom, majd a gróf Károlyi majorjábú hozol-e?” 1939-ben, Igari István halála után költöztek vissza a faluba, a Dombsorra, az immáron megüresedett parasztgazdaságba, melynek újabb részét örökölte meg az ifjú Igari Imre. Akkori mértékkel nem kevés ingóságot is hoztak magukkal, többek közt hét nagy süldődisznót. Ekkor mondta Gölöncsér Julianna a fiának: „Megnízhette vóna Igari öregapánk, hogy' mit hosztam!” A majorbeli gyarapodáshoz a házaspár szorgalmas munkája kellett. Gölöncsér Julianna a mezőgazdasági tevékenység mellett ruhákat varrt. A szabásra, varrásra még édesanyja, Gölöncsér Józsefné Szabó Zsuzsánna (1870— 1957) tanította meg az 1910 körül vásárolt varrógépén. Gölöncsér Julcsa úgy emlékezett, hogy édesanyja korán bevonta a munkába: „Mikor akkora vótam, hogy oda tuttam űnyi a varrógéphő, má dogoznyi köllött”. Mikor először özvegy' maradt, a gépet megkapta a szüleitől, ez biztosította számára a kenyérkeresetet. Szumper Györgynek az apja is cseléd volt, aki nem sokkal az 1934-es házasságkötés előtt halt meg. A Károlyiuradalom cselédhierarchiájában előkelő helyen állt, csirásgazda (a szarvasmarha-gondozók vezetője) volt. A családi hagyomány úgy őrzi, hogy' e tisztségben utóda az egyébként rátermett fia lehetett volna. De nem lett, mert az anyja, Palkovics Teréz református vallású volt, és feleséget is a reformátusok közül választott. így a katolikus grófi család birtokán nem lehetett esélye. A házaspárnak 1940-ben lánya született, akit a református templomban Juliannának kereszteltek. Az eredményes gazdasági tevékenységet a II. világháború eseményei szakították meg. Igari Imrét elvitték katonának. Hosszabb szolgálat után nyugaton esett hadifogságba. Bevonulásától kezdve anyja életét a féltés, aggódás hatotta át. A front, a háború borzalma 1944. december 24-én érte el a községet. A falu lakói, így a Szumper család is előbb átélték a harc, az erőszakoskodás, a gyilkolás szörnyűségeit, majd Székesfehérvárra menekültek. A Vörös Hadsereg a falu elfoglalása után a lakosság kitelepítését rendelte el, azaz ahogy' a helyiek megfogalmazták „Fehérvárra zavarták a körösztösieket.” A harcok miatt a civil lakosság a szovjeteknek útjában volt, másrészt nem bíztak bennük. December 26. és 30. között, a nagy hidegben menekültek a sárkeresztesiek Székesfehérvárra. így Szumper György, felesége és kisleánya is, a rokonokkal. Ez utóbbiak Gölöncsér Julianna első férje testvérét, Igari Máriát és annak férjét, a kovács foglalkozású Molnár Ferencet jelentették. A menekülés Molnár Ferenc egy lovával, kocsin történt. Igari Imre lovát ugyanis már korábban bevonultatták a katonasághoz. A kocsit megpakolták mindazokkal a holmikkal, amit menteni kívántak. A férfiak gyalogoltak, az asszonyok egymást váltva föl-fölültek. Gölöncsér Julianna Székesfehérvárról egyszer-egyszer hazalátogatott, amikor csöndesebbnek tűnt a világ. Vette a bátorságot, összebeszélt egyik-másik falubeli asszonnyal, és együtt indultak. Egyszer meglepve látta, hogy otthon a lovuk. Bekötötte az istállóba, mert a ház és a gazdasági épületek még álltak. A nagy' csapás ekkortájt érte a családot. 1945. január 18-án Szumper Györgyöt a szovjet katonák a megyeszékhelyről elvitték málenkij robotba. Bár civil volt, a hadifoglyok közé került, és már soha nem tért haza. Valószínűleg Temesváron halt meg, utólag 1945. április 15-ével nyilvánították holttá. A front mozgása következtében a sárkeresztesiek egy része haza tudott menm. 1945. január 23-25. körül a Székesfehérvárról hazatérőket elszomorító állapotok fogadták. Halottak, leégett, szétlőtt, megrongálódott épületek, kifosztott házak és ólak. A község addig ugyanis a frontvonalba esett. Mindenekelőtt a harcok áldozatait temették el: a polgári lakosokat, elsősorban hozzátartozóikat és persze a katonákat is. Ezt megelőzően sok halott hetekig feküdt a téli földön. Megközelítőleg háromnapi - egy heti otthon tartózkodás után az oroszok újra lőtték a falut, ismét harcokra lehetett számítani. Akkor aztán mindenki megint menekült. Csak most nem keleti, hanem nyugati irányba. Legtöbben Fehérvárcsurgóra, kevesebben Bodajkra és Mórra. 281 FT
