Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)
Hála József: Történetek Herman Ottóról
Alba Regia 40. (2011) leemelem s csak hogy el nem kurjantottam magamat: a legremekebb faragású kavarónak a csúcsa volt! Neki is estem ezután Bugacz Monostor és a kun Matkó összes cserényének, össze is spätem a kavarót mind egy szálig s járta a híre, hogy álló három napra akasztottam meg a pásztorok konyháját. Hová mutatnak ezek a remekek ? más a magyar, más a kun! Messze keletre vallanak a%ok!’H0 Annak híre, hogy mohó, szinte kapzsi vásárlásaival több napra „megakasztotta” „a pásztorok konyháját” (valószínűleg részben az előbb idézett cikk révén), Budapestre is eljutott és adott témát a Fővárosi Lapok egyik munkatársának, akit az eset egy humoros karcolat megírására ihletett: „[...] A bugaczj menyecskék kétségbe vannak esve. Odaég minden rántás, nincs mivel megkavamiok. A bugacej férjek csupa koronás eledelt kapnak. A családi életföl van fordulva fene késtől. S mindennek Herman Ottó az oka. Elmondjuk, hogyan. Hazánk jeles tudósa tudvalevőleg most, többed magával, millenniumban utazik. Nem ajt a bogárfajtát akarja fölfedezni, a mely Árpád apánk és Töhötöm bátyánkkal együtt jött be Magyarországra; hanem a néprajzj kiállítás gazdagítása végett kutatja föl az országot. A népélet tanulmányozását először is a gyémántos Mármarosban kezdte, átment a fillokszfrás Zemplénen, végig rucczçmt a kőszenes Nógrádon, fölnézett a zsendiezps Eiptóba, rutbének, tótok közt gyűjtögetvén az ethnogyafikus kincseket. A felvidéki ut eredményével a jeles tudós meg is volt elégedve szörnyen; de haj, keserűre változott az öröme, mikor a mi derűs arczu lapályainkra ereszkedett. Az itteni népélet ugyanis félannyi érdekességet se nyújtott a ritkaságkutató tudósnak, mint odafenn a nemzetiségek tarka sokasága. — Háromezer hétpöttyes böde!- bosszankodott a tudományos hazafi. Még azok a rusnya muszkák lefőzik a magyart! Egész elszpmordva ért a bugaczj sikra, hogy az a pásztorélet, melynek poézjse Pósa Lajos szép bugaczj nótáit termette, őt is megvigasztalja kissé. Tűzről pattant menyecske sürgölődött ott a csárdában a lángnyelvek mellett, melyek ugyancsak hízelegtek az ormótlan, fekete kondémak, melyben biztatóan rotyogott az aranyos kása, kavargatván azt a spép menyecske szorgalmasan. Herman Ottó egyszerre megragadta a szép asszony kezét. — Megálljon! — No, ne legyeskedjék a nagyságos ur, kapta el a kezét a vászpnnép, pedig hát a tudósnak eszébe se volt a dévajkodás. Az ő szeme azon a kanálon akadt meg a mivel a kását varázsolták gastronomiai gyönyörűséggé. — Mi ez? — Hiszen látja a nagyságos ur. kanál. — Kanál! De milyen kanál! Hiszen ennek a kanálnak a nyelén a legtisztább magyar motívumok vannak kifaragva! Hogy adja nekem ezt a kanalat? — Ti'z krajezárért vettem uj korában. Most is megér ötöt! A néprajzi ritkaságok gyűjtője azonnal megvette a kanalat, a menyecske csak azj kötötte ki, hogy előbb hadd készítse el véle a kását. Herman Ottó nagy nehezen beleegyezett s a mikor ez megtörtént: gyöngéden megtörülgette a kincset és rajongva merült a nyelén láthatófaragványok szemléletébe. — Van még Bugaczpn több ilyen kanál is? — Csupa ilyen van. Ittfaragják őket ilyen czjfrára. Ki volt boldogabb, mint Hermán Ottó? Másnap összevásárolta, elkunyerálta, a mennyi kanál Bugaczpn csak fólhajtható volt és fölhozta őket Budapestre, a millenniumra. Bugaczpn pedig míg a szükséges kanalak ismét elkészülnek, nem tudnak kását főzni. S mivel a bugaczj botokon nincsenek faragványok, hát a markos pásztorok szörnyen megbosszulják magukat az asszonyokon, amiért az ő gyomruk rovására átengedték a kanalakat a tudomány rántását kavarni. ”*1 Még ugyanabban az évben Szeged környékén is „elbűvölték” őt a tarhonyakavaró-kanalak, amint ez a Szegedi Napló alábbi, „Hermán Ottó Csengéién” című tudósításából is kiderül: ,A szegedi tanyák nagytudományu vendége Herman Ottó országgyűlési képviselő másfél napra tervezte tanulmány útját, már elutazása is jelezve volt, de mint értesültünk, a tudós a szegedi tanyákon annyi adatot talált a magyar pásztor-életből írandó nagy művéhez hogy még most is a homoki buezkákat járja, nagy szenvedéllyel készítvén felvételeket a juhászkunyhókról, számyékokról és cserényekről. A rajzolatokon kívül tömérdek tanyai specpjalitást viszen magával; összevásárolt tarhonyás kavaró kanalat, rühelő tartót, palókát, botokat, kobakot (kivájt tök, sótartónak használják), bicskákat, kampós szögeket stbit. Mondogatják is odakünn a csodálkozó tanyaiak: — De jó világjár mireánk, ha még az ilyeneket is megvásárolják. Egy öreg ember, aki hűséges választója volt Herman Ottónak, nem állhatta meg hogy meg ne kérdezne: — Emlékezem, hogy a mi képviselőnk volt a nagyságos ur, de látom, hogy kobakot és tarhonyás kavaró kanalat vásárol, ugyan milyen üzletetfolytat most? Herman Ottó jóízűen nevetett az egyszerű ember kíváncsiságán. ’H2 40 * * 40 HERMAN 1895b, 690. «-tt. 1895. « SZEGEDI NAPLÓ 1895. Idézi: PÉTER 1988, 378. 131
