Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)
Balogh Balázs: A népzene és néptánc szerepe egy magyarországi német közösség önazonosság-tudatának ápolásában (A pusztavámi példa)
Balogh Balázs: A népzene és néptánc szerepe egy magyarországi német közösség önazonosság-tudatának ápolásában (A pusztavámipélda) Németországban. Mert ha disszidálnak, akkor többet egy német csoportot se fognak engedm nyugatra. A geretsriedi útra kaptak kísérőt a minisztériumból és a párttól is, minden bizonnyal besúgó is ült a buszon. Ez a látogatás egy másfél-két évtizedes felívelő szakasznak volt a kezdete a két testvértelepülés kapcsolatában. Evente-két évente autóbuszokkal látogatta kölcsönösen egymást a két közösség. A harmadik nagy népművészeti civilszervezet a pusztavámi énekkar, amely 1976-ban alakult, hogy a feledésbe merülő pusztavámi népdalokat felkutassák és felelevenítsék. A tánccsoport volt az úttörő a külföldi kapcsolatok kialakításában 1982-ben, de ezt követően az énekkar és a fúvószenekar is számos jól működő partnerkapcsolatot épített ki külföldi — elsősorban német és osztrák — települések népművészeti együtteseivel az 1990-es évektől. Mind a három civil szervezet 1999—2000-ben egyesületté alakult, ami az adminisztrációt és a pályázati-pénzügyi működést egyszerűbbé tette. Az egyesületek harmonikusan együttműködnek egymással, közösen adják elő például a „Pusztavámi Lakodalmast”. Megállapítható, hogy a hagyomány a 2. világháború után már nem apáról fiúra szállt Pusztavámon se, a megváltozott társadalmi-gazdasági környezet miatt. Nyilvánvalóvá vált, hogy a hagyomány örökítésének meg kellett találni a szervezett formáit. Az 1980-as évektől, a kommunista diktatúra lazulásától kezdve egyre nagyobb hangsúlyt kaphatott a német nyelvű oktatás mind az óvodában, mind az iskolában. Az óvodások a mai napig farsangkor komaságot fogadnak, sváb süteményt (kvircedlit, linzert) sütnek, beöltöznek viseletbe, népdalokat tanulnak. Körükből válnak ki a népművészeti egyesületek későbbi tagjai. Szembetűnő, hogy a néphagyomány ápolása színpadi előadássá szűkült a háború után, egyre kevésbé a mindennapok része. A zenekari, az énekkari és a táncegyüttesi fellépések is egyre inkább tartalmaznak nem pusztavámi anyagot is, hogy a közönség más irányú igényeit is kielégítsék. A népviselethez való hozzáállást jól tükrözi, hogy a pusztavámiak csak a tánccsoport megalakulása után kezdték el újra értékelni a helyi öltözetdarabokat. A Geretsrieden élők a magukkal kivitt viselet mellé hazalátogatásaik alkalmával felvásárolták az 1960-as, 70-es években a kivetkőzött pusztavámiak szekrényben porosodó öltözeteit. így van az, hogy ma Geretsrieden száznál több eredeti pusztavámi csizma áll a tánccsoport rendelkezésére, míg Pusztavámon alig tudják felöltöztetni a csoportot, csináltatják a mhákat, csizmákat. Más-más okok miatt azonban az utóbbi évtizedben a néphagyomány egyesületi ápolása is egyre nagyobb válságban van mind Geretsrieden, mind Pusztavámon. Geretsrieden a bajor környezetbe való beolvadást egyre erősíti a fiatalok munkahely utáni vándorlása, a mobilizáció. Már csak a legöregebbek beszélik a sváb nyelv pusztavámi tájszólását, egyre kevesebben vesznek részt a közösségi ünnepeken, alig 4-5 párból áll a táncegyüttes. Pusztavámon az 1980-as években jóformán az egyetlen lehetőség volt a táncegyüttesben való szereplés, hogy valaki nyugati országba látogathasson. A fellépők létszámát csak az utazásra bérelt busz befogadóképessége korlátozta, annyian szerettek volna részt venni ezeken a külföldi fellépéseken. Aztán a rendszerváltozással kinyíltak Magyarország kapui, a lelkesedés egyre fogyóban, a fiatalokat alig lehet rávenni egy geretsriedi útra, mert fárasztó buszozni, egy párizsi fellépést visszamondták, mert nem volt jelentkező. Nehezményezték a csoport tagjai, hogy miért nem repülővel utaznak. Ahogy a mai együttesvezető fogalmazott nekem: „Akkor kiváltság volt bekerülni a táncegyüttesbe, ma örülök, ha egyáltalán hajlandóak eljönni.” A zeneiskola oktatási kapacitása is visszaesett anyagi okok miatt 2005-től, azóta fogyóban az utánpótlásbázis. Az utóbbi 3 évben csak elmentek a zenekarból, egy új tag se érkezett. Az összevásárolt kották, hangszerek egy jó része használatlanul porosodik a raktárban. Az énekkar tagjai is (28 fő) szinte mind 50 év felettiek. Az újabb keletű hagyományok keletkezésének is ugyanakkor szemtanúi lehetünk Pusztavámon. Ha például a helyi táncegyüttesből házasodik valaki, akkor 1973 óta más a lakodalom menete, mint a többi falubeli esküvője esetében. Ilyenkor a templomi esküvő után ugyanúgy „menettánc” kíséri a lakodalmas népet a Művelődési Házba a mulatsághoz, mint minden esetben, amihez a fúvószenekar szolgáltatja a zenét. A Művelődési Háznál a tánccsoport tagjai sorfalat állnak a bejárat előtt, és a vőlegény minden csoportbeli lánnyal, a menyasszony minden fiúval táncol, szimbolikusan is elbúcsúzva a leány- illetve legényélet szabadságától, hiszen ők már örök párra leltek egymásban. Aztán az ifjú feleség egy játékbabát, a férj pedig egy seprűt kap a kezébe, és azzal lépnek a mulatság nagy termébe. A baba a termékenységet, a söprű valószínűleg a rend megtartását jelképezi. A pusztavámi ungarndeutsch hagyományápolás jövőképét nehéz felvázolni. A globalizáció, a társadalmi mobilizáció felgyorsulása a helyi közösségi kohézió fellazulásához vezet. A szervezett alkalmak megteremtése is egyre nagyobb erőfeszítésbe kerül az egyre bonyolultabb pályázási rendszer miatt, tehát nehéz a hagyományőrző együttesek működtetésére megtalálni az anyagi forrásokat. Az együttesvezetők elhivatottságán sok múlik, az ő heroikus munkavállalásuk nélkül szétesne teljesen a pusztavámi hagyományőrzés. Ahogy a zenekarvezető asszony fogalmazott: „Addig lesz zenekar, amíg én élek. Aztán nem tudom mi lesz...” 122
