Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 39. (Székesfehérvár, 2010)
Szemle
Alba Regia 39. (2010) mentes az állami-hatósági munka törvényi-jogi korlátáitól: nem az került bele, amit a törvény alapján jogszabály műemlékként határoz meg (arra szolgál, sokkal szikárabb megfogalmazással, Fejér megye műemlékeinek Mezey Alice által elkészített, 2008-ban közreadott hivatalos jegyzéke), hanem mindaz, amit szerkesztője és szerzői műemlékitörténeti érték hordozójának tartanak. A különbség mértékét jelzi, hogy a közel hatszáz feldolgozott épület, objektum, együttes közül csupán mintegy 140, az egésznek csak negyede a műemlékileg védett. Még mindig nem műemlék például Thomas Antal 1938-as Széna téri iskolája, pedig jó pár évvel ezelőtt kiemelten szerepelt a Műemlékvédelmi Hivatal „Táguló körök” kiállításán. Országos jelentőségű történeti-építészeti értéket képvisel a strandfürdő árkádos sarokpavilonja, valamint a vasútállomás szocreál épülete is. A kötet olvasása, a képek nézegetése közben csodálkoztam rá a Bőrgyár, valamint a Villanytelep ipari együttesére, és a sor még folytatható lenne. A műemléki leíró részeket megelőző apparátus lényegesen többet nyújt, mint egy ádagos kistopográfiáé nyugati határainkon túl, a könyv valójában egy korszerű, a legújabb kutatási eredményekre alapozott várostörténeti tanulmánykötetet rejt — Siklósi Gyula, Farkas Zoltán, Kovács Péter, Tóth Zoltán és Demeter Zsófia jóvoltából. A településtörténeti szemlélet eredménye az ilyesfajta munkákban újításnak számító történeti kronológia, valamint a város tágabb területe földrajzi adottságainak és ezek ember általi megváltoztatási folyamatának felvázolása. A településtörténeti előzmények, a középkori, majd török kori város a 18., azután pedig a 19-20. századi területi növekedés egymás után történő elemző bemutatása - igen szemléletes történeti térképlapokkal együtt - jól megfelel annak a szerves fejlődésnek, amelyet Tóth Zoltán a kötetben a „települési évgyűrűk” szemléletes kifejezésével jellemzett. Ezek az évszázadok során szervesen alakuló évgyűrűk váltak finoman szólva erősen szaggatottá a 20. század második felének lakótelepi expanziója következtében — a gyors folyamat városképi eredménye semmiképpen nem öröm a topográfia szerzői és olvasói számára, de a szerkesztő és a szerzők véleménye szerint természetesen témája az összképre törekvő kötetnek. A történeti városmagok műemléki jelentőségű területként való, akkor nemzetközileg is korszerűnek számító körülhatárolása és védelme a magyarországi középkor, barokk, klasszicizmus számos értékes együttesét védte meg az 1970-es, 1980-as években a pusztulástól. Gyorsan kiderült azonban, hogy ennek káros következményeként a védett területek közveden szomszédságában az ott már „mindent lehet és szabad” történetileg hamis magabiztosságával felvértezett várospolitika néhány év alatt képes volt országszerte eltüntetni a történeti épületállomány érintkező, valójában egyáltalán nem külvárosi együtteseit, a szervesen növő „évgyűrűk” kapcsolódási pontjait elvesztő műemléki szigeteket teremtve a lakótelepek szorításában. A mérték eltérő volt - Győrben például csak pontszerűen érte el a magasházak sora a belváros határát, míg Veszprémben jócskán bele is harapott abba. Fehérvárott a sziget-lét legklasszikusabb formációja született a körítő utak túloldalán emelkedő lakótelepekkel való kényszerű „szimbiózisban”. Utóbb a belváros határára ránövő bevásárlóközpont autóparkolója, illetve az ennek a könyvbemutatónak is helyet adó, Hiemer-házbeli házasságkötő terem funkcionálisan szükségesnek ítélt összekötő útvonala árkon-falon való átvezetése jelzi, hogy az évtizedekkel korábbi döntések következményei milyen hosszú távon jelentkezhetnek. Mai elgondolásaink, hebehurgya tetteink, átgondoladan beavatkozásaink azonnal esedeg nem is látható problémák egész sorát hagyományozhatják utódainkra. A fehérvári belváros mellett felépült bevásárlóközpont, bár bármely lakótelepi épületelemhez képest is nagyságrendileg megnövelt léptéktelenségét a topográfia-kötet térképei plakátszerűen mutatják, ugyanakkor nem is a legrosszabb a lehetőségek közül, alföldi cívisvárosaink a tanúi annak, hogy hasonló monstrumok a városok centrumában magában is építhetők, a történeti beépítés egész tömbjeinek vagy látványos, egyébként akár ilyen célokra is jól hasznosítható, történetileg és építészetileg szépen tagolt, belvárosi ipartörténeti együttesek elpusztításával. Sajnos a fehérvári kötet műemlékvédelemmel foglalkozó tanulmányát és leíró szócikkeit olvasgatva is ráakadhatunk napjaink műemlékpusztításainak momentumaira. A már említett sorházi együtteshez hasonlóan negyedszázad alatt jórészt elpusztult a középkori Szent Kereszt-templom közvetien közelségében álló Rózsa utca 4. sz., ugyancsak középkori lakóépülete, és nem nevezhető sikertörténetnek az Árpád fürdő várkörúti uszoda- és szállodaszárnyalnak tavalyi lebontása sem. Másfél évtizeddel ezelőtt a városvezetés és egyes műemlékes vezetők paktuma nyomán pusztulhattak el méretes középkori faltömbjei a királyi bazilikának, mivel a tervpályázati győztest és régészeti-művészettörténeti vélemények egész sorát figyelmen kívül hagyva keresztülvert arrogáns terv a rekonstrukció természetéből adódóan pontosan oda terhelte a templomhajó térsorának részleges rekonstrukciójaként elképzelt védőtető súlyát, ahol az eredeti templom támaszai is álltak. A tiltakozások nyomán végül az újabb tervek elkészítése és elfogadása előtt lebontott tető beton alaptömbjei természetesen már kibonthatadanok, az elpusztított falak úgysem hozhatók már vissza. Úgy tűnik, hogy a történet tanulságaiból a döntéshozók és a városlakók azóta sem tanultak, a mindig az eredeti pusztításával járó rekonstruktív elgondolások most is győzedelmeskedni látszanak az újabb tervpályázat régészeti szempontból is elfogadható, színvonalas munkáival szemben. Közben pedig folyamatosan veszélyben van a középkori prépostsági templom európai fontosságú kőfaragvány-együttese, amelynek a topográfiai kötet féloldalnyi önálló bekezdést és majdnem tucatnyi képet szentel — annak a korszerű, de a döntéshozók számára sajnos egyáltalán nem nyilvánvaló szemléletnek megfelelően, miszerint a romok építészeti faragványai és díszítményei a 268
