Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 39. (Székesfehérvár, 2010)
Tanulmányok - Néprajz - Gärtner Petra: Pék nagyapám emlékeiből
Gärtner Petra: Pék nagyapám emlékeiből jelentette mindig’\ szakemberei a XIV. században az elsők között tömörültek céhekbe (pl.: Pozsony, 1376).11 A következő évszázadban már a pékmesterségen belüli differenciálódásnak lehetünk tanúi, amely egyúttal a fogyasztópiac bővülését is tükrözi.11 12 Az asszonyi munkát igénylő házi kenyérsütés mellett már a késő középkor óta párhuzamosan létezett a kenyér háztartáson kívüli, ipari előállítása.13 Tanulmányomban a pékmesterséget tanult apai nagyapám, Gärtner József (1918—2002) visszaemlékezései alapján ez utóbbi témakörhöz igyekeztem adatokat gyűjteni.14 A beszélgetés során négy nagyobb gondolati egység bontakozott ki: 1. Gärtner József mesterségének állomásai 2. Pékélet 3. A kenyér és egyéb sütőipari termékek készítése 4. A pékmesterséggel kapcsolatos emlékek a II. világháború idejéből A visszaemlékezésből úgy tűnik, hogy a családban — legalábbis két generáció tekintetében — a pékmesterség apáról fiúra szállt. Nagyapám édesapja, id. Gärtner József (szül.: 1890) segédként dolgozott, előbb Budafokon, majd később Kaposváron (1934). Itt volt pékmester az ő unokatestvére, Gärtner Vilmos is, aki a Petőfi utcai, háromkemencés pékségében négy-öt segédet foglalkoztatott. Édesapjukhoz hasonlóan szintén segédként dolgoztak nagyapám testvérei: Gärtner Ferenc (szül.: 1922) Pincehelyen, Gärtner Lajos (szül.: 1920) pedig Salgótarjánban. Mindketten házasságuk révén kerültek e településekre. (1. kép) Gärtner József pályája vargabetűvel indult, inaséveit ugyanis nem egy pékségben, hanem szabóinasként kezdte. (2. kép) Az elemi iskola elvégzése után 1932-ben Csipák Sándor egyenruhaszabóhoz került Pestújhelyre. Fájós szeme miatt azonban végül mégsem lett belőle szabó. Másfél évi pestújhelyi tartózkodása után — immár pékinasként - állt be 1934-ben Pincehelyre „Gottlieb psidóbo(később Gulyás Miklósra magyarosította a nevét). Két évvel később Zircen Mayer Jánosnál, apja régi kollégájánál kapott munkát. „Itt szabadultam fel” - mesélte. Később, amikor mestere eladva házát Dudaron nyitott új pékséget, oda is követte őt. Ettől kezdve végig, mint péksegéd dolgozott, a mestervizsgát nem tette le. 1939-ben Salgótarjánban Gólián András pékmester alkalmazta segédnek. Büszkén jegyezte meg, hogy ez már egy háromkemencés pékség volt, amely hét embert foglalkoztatott: öt segédet és két inast. 1941-ben behívták katonának Szombathelyre, s még ez év szeptemberében kikerült a frontra. Amikor 1943-ban leszerelt, Diósdon, Zsidákovics Jánosnál kapott állást. Mesterének egy kétkemencés péksége volt, dagasztógéppel felszerelve. 1943 nyarán vonult be újra Szombathelyre katonának. A háború után nehezen lehetett pékségnél elhelyezkedni, kenyeret is csak jegyre lehetett kapni.15 Több éves kitérő után csak 1948-ban tudott ismét tanult szakmájában elhelyezkedni Érdligeten, Stenzinger Frigyesnél (ezt megelőzően három évig egy ólomgyárban dolgozott). 1950 augusztusában állt munkába az érdi if). Gaszt István sütőmesternél az Esküdt utca 4. szám alatti pékségben. Itt nem volt dagasztógép, helyette egy hatméteres kincstári mosdót használtak dagasztóteknőnek. A kétkemencés pékségben két-három ember dolgozott. Egy esztendővel később az érdi Pluhár János Engels utcai sütödéjében kapott állást. Nagyapámat a munkája és a családja élete végéig Érdhez kötötte. Odakerülésekor 14 pékség működött Érden. Ezek összevonásából jött létre 1951 októberében az Érdi Sütőipari Vállalat. Gärtner József a megalakulásakor került a vállalathoz és innen is ment nyugdíjba 1979. január 22-én, mint az üzem műszaki vezetője. Tehetsége révén itt hamar vezető munkakörbe került: volt vállalatigazgató (1951-52), telepvezető (1953), üzemvezető (1953—73) és kenyérgyári művezető (1974—79). (3—5. képek) Az inasévekre így emlékezett vissza nagyapám: a pékségekben inasoskodóknak heti egyszer-kétszer kellett iskolába járniuk. Gärtner József Pincehelyen, majd Zircen végezte el inasiskoláit. Mestereihez mindkét helyen teljes ellátásra szerződött, kapott emellett ruhát is. Az inas afféle mindenes volt: kivette részét a műhelybek munkákból, elszállította az ámt az üzletekbe. A friss kenyeret és a péksüteményt bicikkvel hordta ki a helyi szatócsboltokba. Szállítóeszközként magas, vesszőfonatú hátikosarat, krencnit használt. A boltokban rendszeresen akadtak „könyvre vásárolók”, akik felírták az inas könyvébe, hogy miből mennyit vettek, s a megállapodás szerint a hét végén, vagy a hónap végén fizettek. Az inasnak tehát mindenhol ott kellett lennie. Hálátlan feladatuk miatt gyakran mondogatták: 11 DOMONKOS 1991, 48. 12 így például külön dolgoztak a fehérkenyeret sütő „fihérpékek”, a zsemlyések és a mézeskalácsosok. /SZŰCS 1955, 75./ 13 A sütőipar az egyik legrégebben kialakult élelmiszeripari ágazat: már a római birodalom kései korszakában megjelentek szakemberei és üzemei. A legkorábbi pékműhely az i. sz. 79-ben elpusztult Pompejiben maradt fenn. Magyarországon a XI. században jelentek meg eme mesterséget űzők a jobbágysorban élő, uruk műhelyében dolgozó szolgák között. /KISBAN MNI. 4. 1987, 511./ 14 Gyűjtésemet interjú módszerrel végeztem Érden 1999 tavaszán. 15 Nagyapám szerint nem is kenyér volt ez igazából, hanem búd, egy negyedkilós kiskenyér. 160 T
