Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. A Szent István Király Múzeum évkönyve - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 37. (Székesfehérvár, 2008)
Szemle
Alba Regia 37 (2008) LUKÁCS LÁSZLÓ IPARI TÁJ PALÁDI-KOVÁCS ATTILA KÖNYVE A GYÁRAK, BÁNYÁK, MŰHELYEK NÉPÉRŐL Magyarországon a munkásosztály néprajzi vizsgálatát az 1949-es hatalomátvételt követő években a kommunista párt hivatalos kultúrpolitikája szorgalmazta. Folkloristáink egy része vállalkozott erre a feladatra, bányászdalok, munkásdalok gyűjtésére, kiadására. Napvilágot láttak ebben a témában kutatásmódszertani segédletek, gyűjtési útmutatók, az első terepmunkák eredményeiről kutatási beszámolók. A központi pártirányítás által szorgalmazott kutatást a magyar néprajzosok kedvetlenül és felkészüledenül végezték, és a nyomás gyengülése, majd megszűnése után, az ígéretes tervek a munkás folklórról, munkáskultúráról szinte teljesen feledésbe merültek. Egyetemi hallgató korunkban az 1970- es évek első felében már megmosolyogtuk elődeink szerény eredményeit, és jogosnak tartottuk, hogy a munkásosztály néprajzi vizsgálata torzó maradt. Azért tartottuk jogosnak, mert tanárainkkal együtt még a mi generációnk is a parasztsággal azonosította a nép fogalmát, egyenlőségjelet téve a paraszti kultúra és a népi kultúra közé. Azt már elfogadtuk, hogy a magyar paraszti társadalom nem monolitikus képződmény, az uradalmi cselédektől a birtokos parasztságig vagy a kisnemesekig terjed. Tudtuk, hogy különböző foglalkozási csoportok kapcsolódnak hozzá: pásztorok, halászok, fuvarosok, tutajosok, favágók, szénégetők, mészégetők, bányászok, kézműves iparosok, katonák, diákok, akiknek csoportkultúrája a népi kultúra részét képezi. A gyáripari munkásság kultúráját idegennek, legújabbkori képződménynek, töredékesnek tartottuk a magyar paraszti kultúra ősiségével, teljességével, organikus voltával szemben. A magyar néprajztudomány ezt a szemléletét a Wilhelm Heinrich Riehl (1823-1897) népfogalmát követő német néprajzból vette át. Egyrészt megokolható Riehl hosszú időn át tartó hatása azzal, hogy Magyarországon, a magyar nyelvterületen a társadalom döntő többségét a parasztság képezte. Parasztságunk lassú átalakulásával magyarázható, hogy a paraszti kultúra számos vidékünkön egészen a XX. század közepéig, Erdélyben számos helyen a XX. század végéig virulens maradt. Nyomaival még ma is találkozunk, értékeit, bár egyre nehezebben, felszínre hozhatjuk a néprajzi terepmunka során. Másrészt, amire könyvében Paládi-Kovács Attila hívta fel figyelmünket: „A magyar etnológusok és folkloristák az elmúlt évtizedekben (1956-1990) nagy lehetőséget mulasztottak el ezen a területen. Ugyanis a tárgyak és dokumentumok nagy tömege elpusztult, sok munkáskolóniát leromboltak, átalakítottak, s kihalt a 19. században született utolsó munkásgeneráció is.” (56. old.) Mindezért természetesen nem Riehl a felelős, aki nagyhatású műveit az 1850-es évek első felében írta, a német nagyipari munkásság kialakulásának kezdeteinél. Riehl szerint a korabeli német társadalom négy rendből épült fel: 1. parasztság, 2. arisztokrácia, nemesség, 3. polgárság, 4. munkásság. Az bizonyos, hogy a német társadalom alapjának, a német népi kultúra legfőbb hordozójának, sőt a németség alaptípusának a parasztságot tartotta: „Az igazi német földműves még a természettudós szemében is a német embertípus történelmi példáját jelképezi.” (Die Naturgeschichte des deutschen Volkes. Válogatta, szerkesztette és bevezette Hans Naumann és Rolf Haller. Philipp Reclam jun. Verlag, Leipzig. 173. old.). Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a parasztság a másik három renddel közösen alkotja a német népet, mindegyiknek megvannak a sajátos feladatai a társadalom felépítésében. A negyedik rendhez tartozó nagyipari munkásság bemutatásakor nagy szimpátiával ír azokról a paraszti származású kohászokról, akik Veszfáliából érkeztek a Rajna-vidéki kohászati művekhez, s néhány hetes nyári szabadságot leszámítva, egész évben családjuktól távol éltek. Feleségük és gyermekeik eközben a majorátusi örökösödési rendszer következtében rájuk szállott apró töredékbirtokot művelték. Elismerően szól a német bányászok kölcsönös kisegítő- és betegsegélyező pénztárairól (306-307. old.). Aggódva ír arról is, hogyan lehetne a német munkásságot a baloldali politikai befolyás alól kivonni: „Fogalmam sincs arról, hogyan lehetne a gyári munkásságot lelkében tartósan megerősíteni és kivonni a kommunista befolyás alól. Az egyetlen megoldás talán, ha a gyárakat a régi műhelyek mintájára átalakítanák egy nagy patriarchális családdá. Ebben a családias körben a munkásproletár így megtalálná azt, amit az emberiség nagy szocialista családjának tündérmeséjében keres.” (305. old.). Paládi-Kovács Attila figyelme a német nyelvterület és a skandináv országok számos néprajzkutatójáéval egyidejűleg a bányászok, kohászok, kézműves iparosok felé fordult. E témák helyszíni kutatását 1978-ban kezdte el a gömöri bá225
