Demeter Zsófia - Kovács Loránd Olivér (szerk.): Alba Regia. A Szent István Király Múzeum évkönyve - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 36. (Székesfehérvár, 2007)
Tanulmányok - Történelem - Helytörténet - Demeter Zsófia: Napló és emlékezet
Alba Regia 36 (2007) 7. Tóth Attila emlékezése a diákszázadra Az orosz csapatok támadását a Fő utcai kollégiumban a diákszázad tagjaként éltem át. 1956. november 4-én hajnali négykor még sötét volt. A fiúkollégiumban ezen az éjszakán abban a szobában aludtam melynek ablaka a Velence Szálló irányába nézett. Hajnalban ágyúdörgésre, gépfegyverropogásra ébredtem társaimmal együtt. Mivel az emeletes ágy melynek felső szintjén aludtam az ablak előtt állt, felriadásom után kinézve az égre, a Velence Szálló irányából világító lövedékeket láttam cikázni. Hamarosan beesett az ügyeletes is: Riadó! A lövések szinte sokkhatásként értek mindnyájunkat, mert aznap lett volna a lövészeti gyakorlat. Mi akkor ugyanis, mint a diákszázad tagjai laktunk a Fő utcai fiúkollégiumban. En november 2-én, pénteken vonultam be. A Gépipariba jártam, ott voltam az 56-os nagygyűléseken. Ott voltam a bíróságnál is, ott hallottam, hogy szerveződik a diákszázad. Hogy miért lettem a diákszázad tagja ? A diákszázadba történő „bevonulásom” saját döntésem volt, szüleim is megpróbáltak lebeszélni, kevés sikerrel. Döntésemet nagyszüleim, szüleim ellen tapasztalt terror, megaláztatás és igazságtalanságok sorozata váltotta ki. Ennek megértését segíti családom második világháborút követő sorsa. Én akkoriban „dupla ikszes”-nek („halmozottan” osztályidegennek) számítottam. Apai nagyapán, sőt dédapám is főjegyző, illetve jegyző volt Geszten, anyai nagyapám gyárigazgató és földbirtokos volt Tolna, illetve Fejér megyében. Apám mezőgazdasági akadémiát végzett Debrecenben. Mint okleveles mezőgazdász, hivatásos tisztként a Magyar Királyi Honvédség kezelésében lévő bakonyvidéki gazdaság parancsnoka volt, feladata volt a termelés-gazdálkodás irányítása. Várpalota fölött a Bakonyban laktunk, ott terült el a gazdaság, melyet elsősorban az erdészettel és vadászattal hasznosítottak. Itt édesapám őrnagy volt a II. világháború végéig. Az orosz csapatok közeledésekor édesapám parancsot kapott, hogy a családdal Németországba kell menekülnie. El is jutottunk az országhatárig, de Sopronkőhidánál édesapám meggondolta magát, közölte hogy nem hagyja el az országot, és így visszafordultunk. A sors iróniája volt, hogy visszafelé jövet Várpalotánál egy orosz járőr letartóztatta, Fehérvárra került, az akkori orosz kórházban gyűjtötték össze a hadifoglyokat, amely a Halesz-liget mellett volt található, helyén lakótelep épült. Itt még nagyapám megpróbálta kiszabadítani, de mire beszerezte az üveg pálinkát, mint „fizetőeszközt”, édesapámat már elszállították az oroszországi Talicinba. Anyai nagyapán Tolnanémediben volt a kendergyár igazgatója: ezt az üzemet a németek le akarták szerelni, s ezt nagyapám megakadályozta. Ezért a munkások megbecsülték és később, amikor koholt váddal (az akkoriban szokásos szabotázs vádjával) letartóztatták, sem vallottak ellene a perben, így kénytelen volt a bíróság felmenteni. Tehát baja nem lett, de Fehérvárra húzódva persze nem kapott munkát. Végül a Sütőipari Vállalatnál helyezkedett el raktárosként. Ott olyan rendet tartott, sőt az egész adminisztráció megszervezésében is részt vett, hogy végül kiváló dolgozó lett, a pékség pedig megkapta az Élüzem címet. Nagyszüleim és szüleim soha nem panaszkodtak a rendszerre előttünk gyerekek előtt, amiért nagy hálával tartozunk, hiszen a gyűlöletre való neveléssel veszélyeztették volna jövőnket. Édesapámat a fogságból történő hazatérte után a Honvédelmi Minisztériumban ismét állományba vették, majd előléptették alezredessé. Szolgálati helye továbbra is a bakonyi gazdaság volt, mindaddig, amíg a Kommunista Párt hatalomra kerülése után 1950-ben 45 éves korában nyugdíjba helyezték — nyugdíj folyósítása nélkül! — mint megbízhatatlan osztályidegent. Miután a szakmájában jó szakembernek tartották, szakmai ismerősökön keresztül — mindaddig, amíg az AVH utol nem érte — több állami gazdaság vezetését is rábízták. Az 50-es évek elejének nyári szüneteiben mindig valamelyik telephelyén együtt volt a család, mert egyébként anyai nagyszüleinknél laktunk a húgommal Fehérváron az iskolai időszakokban. Személyesen is megtapasztaltam a Rákosi-rendszer kíméletlen üldöző módszereit. 1953-ben a nyári szünetet édesapám által vezetett egyik nagy bakonyi állami gazdaság telephelyén töltöttem, ahol 2 hónapot dolgoztam is, én voltam a gazdaság egyik kanásza. Apámat ennek a gazdaságnak a részeges párttitkára jelentette fel. Ez a párttitkár egyben állatorvos is volt, aki hanyagságból nem oltotta be a sertésállományt. Ez akkor szabotázsnak minősült, és hogy a párttitkár egyrészt elhárítsa magáról a felelősséget, másrészt talán úgy gondolta, hogy még jó szolgálatot is tesz a rendszernek azzal, hogy édesapámat feljelenti, mint a sertésvészért felelős népellenséget. Ezért apámat 53 nyarán letartóztatták, egy vasárnapi családi ebédet megszakítva vezette el két titkosrendőr. Több mint fél évig nem is tudtunk róla, még azt sem, hogy melyik börtönben tartják fogva. Mi akkor nagyapámhoz jöttünk vissza Fehérvárra a családi házba, ahonnan rövid időn belül kilakoltattak bennünket. Csak később tudtuk meg, hogy nekünk még viszonylag szerencsénk volt, mert Fehérvár külső részén található terményraktár melletti szükséglakásba kerültünk, nem pedig valamelyik internáló táborba. 1954-ben került édesapám bíróság elé, szerencsére az üzemi dolgozók nem vallottak ellene, így apám még 54-ben kiszabadult. Teljesen legyengülve, betegen jött haza, persze munkát nem kapott, engem pedig sehová sem akartak középiskolába fölvenni. Végül édesapám korábbi „kapcsolati tőkéjével” a Gépipariban tanulhattam tovább. Tehát már gyerekfejjel is jól láttam édesapám és nagyapám megalázását, szenvedését, s tudtam, sőt be is bizonyosodott, hogy ők rosszat nem csináltak, mégis állandóan üldözést szenvedtek. Mindezek miatt vonultam be 1956-ban a diákszázadhoz. Nem én voltam azonban az egyetlen: mindenkinek elege lett az orosz megszállásból, és a Rákosi-rendszer borzasztó törvénytelenségeiből. Azt is hallottuk, hogy gyakran a leg53 1
