Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 34. 2004 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (2005)

Tanulmányok – Abhandlungen - Farkas, Gábor: A száz esztendő Sümegcsehi község múltjából. 1850–1950 (1959). Településtörténeti tanulmány. XXXIV. p. 81–125. T. I–XVII.

A községhatárban levő földek egy része alkalmas kendertermesztésre. A határt 3 patak szeli keresztül, melyek a Kovácsi-hegy északi, északkeleti oldalában erednek, és réteken folynak át. A patakok vizét a gazdák a kenderföldekhez vezették, és áztatókat alakítottak ki. Ezeket az áztatókat mocsoláknak nevezték. 1852-ben, a tagosztály alkalmával a gazdáknak az uraság biztosította a kenderföldeket. Ezek a kendertermesztő helyek a XVIII. század közepétől állandósultak, amikor is a telekrendszer megszilárdult. A telkesek és a házzal rendelkező zsellérek rendelkeztek kenderfölddel. A termelést a vetésforgó szabályainak megfelelően végezték, bár az elbeszélések szerint a kendert 4-5 éven át lehetett ugyanoda vetni. A periódus letelte után a földnek egy másik részén termesztették a növényt, bár ügyeltek arra, hogy a mocsolától ne távolodjanak el. Áztató helyek voltak a Döbiéri-réten, a Telek-földek alatti réten (a Csider-patakra építve) a Keszthely-kút mellett, a Kiskút-nyíresben a forrás mellett, de a Csapó-réteken, a Kismezőben, a két Beksében és az Akóberekben. Vetés A kenderfajták közül a közönséges kendert ismerték. A tapasztalat az volt, hogy az itteni talajviszonyoknak ez a fajta felel meg a legjobban. Tudtak arról, hogy minőségileg létezik jobb kenderfajta is (pl. a kínai) de még a len termelésével sem kísérleteztek. A vidék ugyanis eléggé széljárásos: az északi szelek a Kisalföld felől érkeznek, és a Marcal-medencét végigsöprik, majd a falu déli részén levő hegyvonulatokba ütköznek. A szél a magas növésű kender egyik ellensége, a szárát el is törheti, és kuszálttá teszi a sűrű növésű növényt. Az is szokássá vált, hogy a mélyebb fekvésű földeket választották ki kendertermesztéshez. A XIX. században előfordult, hogy gyepet törtek fel vagy ugarba vetettek. Alkalmas vetéshely volt még a tófenék, vagy az iszappal telített völgy. Humuszgazdag talaj nem volt alkalmas, de az istállótrágyázott föld sem, mivel a növény fejlődése a tápdús talajban túl gyors volt, a szár laza maradt. Általában a kenderföldeket vékonyan terített szalmás istállótrágyával hintették be ősszel, majd a trágyát sekély szántással juttatták a talajba. Tavasszal mélyszántást (keverőszántást) végeztek, szinte a hó elolvadása után. A harmadik szántás közvetlenül a vetés előtt történt. A három szántás (a boronálás, ha a talaj hantos maradt, akkor a hengerlés) a magágyat porhanyóssá tette. Erre a mély művelésre azért volt szükség, mert a kender gyökerei mélyen hatolnak a talajba, és a nyűvés a lazább földből könnyebb. A vetés ideje eldöntötte a kender sorsát. A fagyosszenteket követő (május 12-14.) napok a legalkalmasabbak a vetésre (a kender érzékeny a hidegre). A növény tenyészideje 12-13 hét. A magot kézzel szórták, szélcsendes időben. A kendernek sűrű növésűnek kellett lenni, mert így a növényszárak vékonyak lettek, és a rost is jó minőségű. A vastag szárú kender durva rostot adott. A növény 4-5 nap múlva kikelt, és gyors fejlődésnek indult. Kedvező volt számára a napos idő, és a gyakoribb éjszakai eső. A Medárd körüli hűvös időjárásra a kender nem reagált, mert már erős szára volt. A kendert betegség alig támadta meg, a magját azonban a madarak kedvelték, s ami kár eshetett benne, azt a madarak okozták. Ellenük madárijesztők kihelyezésével védekeztek. A nagyobb területeken a kenderföldre szalmás szecskát szórtak. A fejtrágyázást sem alkalmazták, mert a talajt kellően előkészítették a vetés előtti ősszel. Öntözésre sem volt szükség, mert a kenderföldek a lapályokon voltak. Nyű vés A kender kétlaki növény, egyedei (a virágos és a magos) július végén elváltozást mutatnak. Virágos kender a virágport termeli, és a por a magosra kerül. A finom szálat adó virágos kender nyűvése ekkor megtörténik, a magosé 4-5 hét múltán. A további munkák a két egyednél ugyanazok. A növényt gyökerével együtt kell kihúzni (nyűni). Az egyenlő nagyságú növényeket egy-egy csomóba kötik, majd kupacokra rakják. Voltak családi gazdaságok, amelyekben 300 csomó kender is termett, ami 300 marok lett, és ezt 60 felkötéssel lehetett megfonni (erről a későbbiekben írunk). A magos kendert letakarják, így a mag még tovább érik. Ez a kender pállása, amely akkor fejeződik be, amikor a mag hullani kezd. Ilyenkor a kenderföldön szétteregetik, és száradás után a magot ponyvába felfogják. Ezt rázassál végzik, s ha a mag nem hullik, akkor kicsépelik. (Ez kézi cséppel történik, a magot rostával tisztítják.) A következő évre a rázassál nyert magot teszik el, míg a csépléssel nyertet az állatokkal megetetik. Áztatás A kendercsomók a kenderáztatóba (mocsola) kerültek. A víznek frissnek kellett lennie, ezért az áztatás előtt a mocsolát a patakból feltöltötték. A friss víz kifehérítette a kendercsomókat. A vízbe fektetett csomókra nyomtatókat (fadorong és tuskó) helyeztek. A nyomtatás során ügyelni kellett arra, hogy a csomók a mocsola oldalához, vagy annak fenekéhez nem érhettek, a felső csomóknak egy arasznyira a víz alatt kellett lenniök. Az áztatás 10 napig tartott. A kiázott kender fehér színű lett. A kivételt megelőzte a mintakéve megszemlélése (ezt látókévének nevezték). Ha a mintakéve szárai jól törtek, akkor következhetett a csomók kimosása. A mosási művelet abból állt, hogy a kendercsomót a vízbe mártogatták, de inkább csapdosták a vízben. A tisztára mosott kévéket a réten felállogatták, ahol 2-3 nap alatt kiszáradt. A csomók feldolgozása: a törés, tilolás, gyaratás. A csomókat az udvarban 2-3 napig még szárították. Éjszakára azonban kupacolni kellett 118