Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 34. 2004 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (2005)

Tanulmányok – Abhandlungen - Farkas, Gábor: A száz esztendő Sümegcsehi község múltjából. 1850–1950 (1959). Településtörténeti tanulmány. XXXIV. p. 81–125. T. I–XVII.

Sűrű, Sűrűi legelő (Gyertyánosnak is nevezett területrész) Talaja homokkal borított Az uradalom gyertyáncsemetékkel ültette be a XIX. század harmincas-negyvenes éveiben. A csemeték sűrű ültetése miatt kapta a Sűrű nevet. Később gyérítették a területet, a gyertyánfákat ritkásan hagyták meg. Bár a fák irtása megtörtént, a név maradt (Sűrű). Határai: délről a hatfai és a hátútaljai szántók, nyugatról a Bekse-rétek, keletről a Berek-patak, északról a tótvári uraság (Tarányi) földjei. (A Sűrűi legelő északi részén 1914-ben nagyobb területet kaszálónak leválasztottak.) Macskás A község északi végénél kezdődő szántóföld, amely az ellaposodott dombhát folytatásaként húzódik a Csapórétekig, illetve a Nagyerdei úttól északra eső terület, amely a Csider-patakig húzódik. Határai: a község északi vége, a mihályfai földút, a Csapó- és a Keszthely-rétek. A Csider-patak nyugati oldalán elterülő kaszálókat Macskási-réteknek is nevezik. A dűlőt a dombhát közepén szekérút szeli át, amely a Csapó-rétekig vezet. Telekföldek, másképpen Dűlő Szántóterület a Csider-patak - sümegi országút Nagyerdei út és a külső kerteket lezáró szekérút között, amelyet a helybeliek Dűlőnek neveztek. Itt egykor keskeny parcellák voltak, ahol a háztartások számára termeltek zöldségnövényeket, káposztát, kendert, és voltak itt mocsolák is. Abrincsos (Abréncsos) Szántóföld, amely a Bazsira vezető úttól (Mise út) a Berek-patakig terjed. Északról a sümegi országút határolja, és délen a püspöki erdő. 1890-ig ez a terület is erdő volt. Ekkor irtással lett szántó, és helyette a közvetlen mellette fekvő szántót - amely a csehi szőlőkkel egyvonalban feküdt - telepítették be tölgy-, cser- és fenyőfákkal. A nép árendásföldeknek is nevezte ezt a területet. Az Abrincsost 1926-ban, a földreform során parcellázták. Nagyerdő, nagyerdei legelő (Vörösi-legelőnek és Sós legelőnek is hívták) A Vörös nevet a közeli sümegi határbeli Vörösmajorról kapta, a Sós elnevezést pedig attól a gyakorlattól, hogy a ridegmarhákat itt, Vörösmajorban sózták. A legelő lapos terepen van, és sok benne a kisebb tó („sok kis recéző tó van a legelőben"). 1852-ben urasági legelő lett. Összefüggő területet alkotott a máriamajori és a sümegi-vörösmajori legelőkkel. A gazdáknak voltak ott kaszálóik, melyeket a tagosítás során a falu határában, más dűlőkben mértek ki. A Nagyerdőt az uradalom 1855 körül megtisztította a bozóttól, a fákat kivágta, és legelővé alakította. A Nagyerdőre hajtották ki a palánkosi, vörösmajori, máriamajori gulyákat, ahol ridegtenyésztést folytatott az uradalom. A legelőn 2 kutat ástak, a mocsaras területeket lecsapolták, és két karámot létesítettek. (A karám körülkerített marhaállás, általában tető nélküli.) A csehi Vörösmajorban göbölyhizlalásba kezdtek. 1900 körül csökkentették a juhtartást, az akol mellé egy 60 méter hosszú és 10 méter széles göbölyistállót építettek. A pásztorok, a csősz, a gazda, a béresek a majori cselédlakásokban laktak. A későbbiek során több alkalommal történt épületbővítés. A Nagyerdei legelő 500 kat. hold körüli volt, ahol egyidejűleg öt-hat gulyát lehetett tartani (szilaj-, bivaly-, tehén- és borjúgulyákról tudunk). A szilaj- és a bivalygulyát az egész uradalom számára tartották Vörösmajorban. A juhnyájat és a bivalyokat télen is kihajtották a legelőre. Emlékfák gyanánt a legelőben meghagytak néhány mocsári tölgyet és nyírfát. A Nagyerdei legelő a sümegi és a mihályfai határral találkozott, nevét is innen kapta: Hármashatár. A találkozási ponton (sarkon) három komp volt határjelként. A komp a határhalom neve, azaz a földet felkompolták, halmot emeltek. Az 1852. évi térkép jelzi a nagyerdei mocsarakat. Ezek a kaszálókon túli részek, amelyek keleti irányban, a sümegi határig terjedtek. Mosódomb (Mosóhely-domb, Mozodomb) Szántóföld a hegyháton, a Bükk-Diási-patak nyugati oldalában. Nevét az egykori mosóhelyről kapta. A bővizű patak alkalmas volt vászonneműek tisztítására. A helyet az elöljáróság jelölte ki és rendezte be mosóhelynek. Határai: az említett patak, a Roskos-dülő, a Bükki-legelő, a Mikkoldal és keleti részről az Úrhida. Roskos (Rozskas) A jobbágygazdák szántóföldjei voltak a dűlőben. A falutól nyugatra, a nagymezei (görbői) úttól délre terül el. Keleti oldalát a Bükk-Diási-patak, nyugaton a Bükkilegelő, délen pedig a Mosó-domb határolja. A roskosi telkeket 1852-ben az uradalom elvette a gazdáktól, és más dűlőkben parcellázták ki a jobbágyilletőségeket. A Roskost a plébániaföldekhez sorolták. (Plébániai földek voltak még a Kismezőben és az Úrhida egy kisebb részén.) A Kismező és a Roskos között alakították ki a birtokhoz tartozó legelőterületet, melyet a Bükk-Diási-patak szelt ketté. Itatóhely (ásott kút) is létesült a nagymezei (görbői) út közelében, a Pap-kútja. A plébánia birtoka lett a faluban a legnagyobb gazdaság, igazi középbirtok (100 kat. hold) amelyen a XX. században (1949-ig) színvonalas gazdálkodás folyt. Kismező Szántóföld, melyet jobbágyok müveitek. Határai: a sutrai út, amelytől nyugatra esett a nagymezei (görbői) út, a Paplegelő és délen a csehi szőlőket lezáró hegyi gyepű. A Kismező egyébként az Úrhida egy része. Az 1852. évi térképen a nagymezei (görbői) út a sutrai úttal nincs öszszekötve. A Kismező felé, egyben a szőlőhegyre csakis a 98